Kaptam egy öreg könyvet, amit lomtalanításkor, a Csörsz utcai járdára vetve talált a sógornőm. Látta, hogy olasz könyv, gondolta, engem biztosan érdekel, így fölvette, hazavitte, majd nekem ajándékozta.
A könyv – amellett, hogy 1900-ban nyomtatták és gyönyörű – nagyon híres: Alessandro Manzoni “I Promessi Sposi” (A jegyesek) c. regényének díszkiadása, a vajszínű bőrkötés közepén a szerző aranyozott medalionba foglalt domborított portréjával, tényleg szép darab. A szerző sem akárki: ő az olasz Vörösmarty és Jókai egy személyben, az olasz romantikus líra és próza legnagyobb formátumú alakja, az irodalmi nyelv egyik kimagasló műveltségű megújítója, Garibaldi fegyvertársa, a független Itáliáért küzdő hazafiak egyik legnevesebbike, a modern Itália egyik kulturális ikonja. Mindemellett Manzoni maestro Verdi legjobb barátja volt, mindketten elkötelezettjei a Garibaldi vezette szabadságharcnak és a moder Itália megteremtéséért folytatott risorgimentónak. Állítólag Manzoni jött rá, hogy az osztrák cenzúrát kijátszva lehet éltetni a színházakban és az utcán is a független Itália jelképét, a leendő királyt. A hazafiak tehát az operaelőadásokon és azt követően az utcákon, tereken országszerte ezt skandálták: Evviva V.E.R.D.I. ! (Vittorio Emanuele Re D’ Italia, azaz éljen Vittorio Emanuele, Itália királya) A Habsburg cenzúra természetesen tudta, hogy nem (csak) a rendkívül népszerű operaszerzőt élteti a zenebolond nép, de hát mit tudott tenni a furfangos taljánokkal…? Manzoni és Verdi barátsága igazi férfibarátság volt: évtizedekig leveleztek és közös álmuk volt – harmadik barátjukkal, a kiemelkedő politikus Cavour gróffal, aki később a független Itália első miniszterelnöke lett – az egységes olasz nemzet létrehozása, az irodalom, a zene, az ipar és a kereskedelem eszközeivel. Amikor aztán Manzoni 1873-ban meghalt, Verdi olyan mély gyászt érzett iránta, hogy még a temetésére se tudott elmenni, félt, hogy összeroppan a gyász súlya alatt. Egy évvel később pedig bemutatták Milánóban a Messa di Requiem (Gyászmise) c. művét, melyet a maestro Manzoni emlékének szentelt. Csodálatos férfiak, fantasztikus zene, ragyogó eszmék, csodálatos korszak, amilyen már soha nem lesz..!
De ez még nem minden: a könyv, amikor elkezdtem nézegetni, forgatni, a kezemben szétesett, levált róla a gerince. Akkor bosszankodtam emiatt, de ma már örülök. A könyvgerinc alátéteként abban az időben is öreg papírt használtak És milyen papírt tett, 1900-ban, a milánói könyvkötőmester a gerinc alá? Egy korabeli – tehát nem frissebb, mint 1900-ban, pontosan 111 esztendővel ezelőtt nyomtatott – helyi képes újság egyik oldalát. Ezen az oldalon egy jelentéktelen, éppen csak létrehozott gyáracska – de ha inkább lakatos-műhelynek nevezzük, közelebb lehetünk a valósághoz – reklámja van. Ez a gyár pedig a kissé ugyan nagyzoló, de legalábbis szép jövőt vizionáló Fabbrica Italiana di Automobili di Torino (azaz Torinói Olasz Autógyár) nevet viselte. Ha a kezdőbetűket összeolvassuk, mindjárt értelmes lesz a cégnév, ugyanis a mai FIAT gyárról van szó! Tekintve, hogy Agnelli mérnök 1898-ban hozta létre a torinói Corso Dante 35-37 címre bejegyzett részvénytársaságát, amit a kezemben tartok, az egészen biztosan minden idők legeslegelső FIAT-reklámjainak egyike lehet.
…és ezt a könyvet 2011 telén valaki kidobta a Csörsz utca flaszterére. Meglehet azért, hogy az én kezembe kerüljön. Ki tudja…? Irodalom-, művészet- és ipartörténet egy kötetben a budai flaszteren. Igen, igaz: a könyveknek is megvan a maguk sorsa.
(Megjelent az Ügyvédek Lapja 2012. februári számában.)