Hosszabb ideje készülök már megírni a véleményemet az utóbbi hónapok Magyarországi és európai folyamatairól. Most jött el az ideje, hogy megtegyem.

Az unalomig ismeri mindenki a terrorhullám képeit, a menekültválság eseményeit, az azzal kapcsolatos szomorú és fölháborító képsorokat, a hozzájuk fűzött kommentárokat. Ha még nem felejtettük el teljesen, emlékezhetünk a görög euró-válság fordulataira is. Mivel ezek az események és az általuk kiváltott, nagyon is intenzív érzelmek frissek, semmi értelme ezekre fecsérelni a szót és az időt.

Másról szeretnék beszélni. Arról, hogy Európa – történelme óta sokadszor – válaszút előtt áll. Most már teljesen nyilvánvaló, hogy a kérdés egyszerűen ez: képes-e egyesülni Európa, létrejöhet-e az egyesült európai állam (vagy valami hasonló) – vagy az Unió, lassan, de biztosan széttöredezik önmagukat omnipotens világhatalomnak látó, de a globális világgazdaságban abszolút jelentéktelen nemzetállamokra? Igen, a törésvonal végső soron itt van: akarjuk-e az egyesült európai államot, annak minden szokásos intézményével – parlamenttel, kormánnyal, ügyészséggel, közös katonai erővel, rendvédelemmel, egységes valutával, stb. – vagy sem?

Nem lévén se politológus, se alkotmányjogász, tartózkodok attól, hogy tudományosnak látszó fejtegetésekbe kezdjek a témáról. Egyszerű polgárként azonban van véleményem. Elmondom, az én saját, személyes életemet hogy érinti mindaz, ami éppen most körülöttünk történik.

A rendszerváltáskor harmincéves fiatalember voltam. Akkoriban már majdnem évtizedes munkatapasztalattal a hátam mögött, amiből szép, tanulságos és hasznos munkaéveket töltöttem Líbiában. Ott megtapasztaltam a halódó szocializmus magyar változatát, ahol a mítikus “külkeresek” voltak az élet koronázatlan királyai, császárai pedig a párt-korifeusok. Előttük nem léteztek akadályok. Ezzel párhuzamosan azt is láthattam, hogy milyen az “arab szocializmus” Kadhafi-féle verziója. Nekem talán lehangolóbb volt a sokszáz, kint dolgozó magyar nagy többségénél, mivel én el tudtam olvasni, sőt: meg is értettem az utak fölé kifeszített, jellegzetes, zöld transzparenseket is, egyebet is. Ezekből megtudtam, mit gondol Kadhafi a világról és benne a saját szerepéről. Csupa jót és szépet: az igazságosságról, a türelemről, a népek egyenlőségéről és testvériségéről, az iszlám emberbarátságáról. Mindeközben láttam, hogy folyik a drága viszki a hithű muzulmánok asztalán, hogy járnak Rómába és Londonba, Párisba ‘pihenni’ (értsd: vedelni, kurvázni, pornót nézni, drága autókat venni és mindazt tenni, ami az igazhitűeknek tilos). Még nem voltam 25 se, de már megélt élettapasztalatból tudtam: hazugság minden, ami körülvesz.

A ’80-as évek második fele olyan volt, mintha egy lavór langyos, büdös vízben dagonyáztam volna. Jogtanácsos lettem a “külkerben” – de mivel haver nem voltam, természetesen nem utazhattam sehová, leszámítva egy ambíciózus, 2-napos kiküldetést Beregszászra, ahol a záhony-csapi átrakóhelyen a szovjet katonák által megdézsmált gyulaikolbász-szállítmányt (kár: kb. 2.500 Ft) kellett “földerítenem”. Mindeközben a főnökeim, tolmáccsal jól fölszerelkezve, Tokiót is útba ejtve, Szingapúrba jártak Hajdú-sajtot és téliszalámit értékesíteni. Szóval, el lehet képzelni, micsoda daliás idők voltak. Nem hittem abban, hogy abból az undormányból valaha is kikerülhetek, hogy a hazám ebből valaha is kivergődhet. Állandóan a disszidálás gondolata foglalkoztatott, de személyes és családi elkötelezettségeink miatt, úgy döntöttünk, maradunk. Maradtunk. Semmit se bántam meg az eddigi életemből, csak azt, hogy Líbia után, 85-ben nem a párisi, hanem a pesti gépre, és hogy később, ’88-ban Trelleborgban a Sassnitzba (a gyerekek kedvéért: a néhai NDK-ba) induló hajóra szálltunk föl.

De jött ’89-90 és nem hittem a saját szememnek. Egyik napról a másikra omlottak le azok a falak, amelyek eltűnésében korábban nem mertem, nem tudtam hinni. Fiatal, de már zsenge életkorában is cinikus vállalati jogtanácsosból (Jog? A szocializmusban?) reményteljes jövő előtt álló ügyvéd lettem. Nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek: Magyarország elindult a jogállamiság felé! Az én életemben! Ez teljesen hihetetlen, valószerűtlen volt. Tele voltam bizakodással, reménnyel, hittel egy jobb, egy tisztességesebb világ iránt. Néhány százezer honfitársammal együtt én is elhittem, hogy nem végzetszerű az, hogy Magyarország a széthízott, bugris párttitkárok, a símamodorú, Fa szappantól illatos külkeresek és a milliónyi kussoló, de közben azért folytonosan ügyeskedő, kicsiben lopó-csaló-hazudozó kádári kisember országa legyen. Mivel láttam már a világ más szegleteit is, azt hittem, van esélyünk arra, hogy Európa szerencsésebb sorsú részéhez fölzárkózzunk. Jó volt ebben hinni, tényleg jó volt.

Aztán barátaim jóvoltából Dallasba kerültem egyetemre. Igen, a Soros pénzén. Honnan lett volna nekem lehetőségem arra, hogy hónapokra Texasba menjek tanulni? Engem is ez a mostanában az ördög földi reinkarnációjaként emlegetett ’spekuláns’ taníttatott: kifizette az utiköltégemet, fizette a szállodaszámlámat és még tisztes napidíjat is adott ahhoz, hogy ne éhesen üljek az előadóteremben, legyen pénzem ételre és még egy kis szórakozásra is. Harminckét éves voltam akkor és soha nem láttam ragyogóbbnak az előttem álló életet. És soha nem feledem a jótevőm nevét.

Most, 57 évesen már értem, mi a baj Sorossal. Az, hogy olyan helyzetbe hozta a fiatal magyar értelmiségiek százat, talán ezreit – köztük engem – is, hogy ráébredhettünk: a világ nem kell, hogy olyan legyen, amilyen Kelet-Európában! A világ lehet olyan is, mint amilyen Páris, amilyen London, amilyen Berlin, vagy amilyen a „vidéki”, de az én szívemnek örökre kedves Dallas. Nyitott, energikus, pulzáló, kihívásokkal és lehetőségekkel teli, egyszóval klassz hely. Ahol a jog uralkodik, nem a párttitkár, nem a pártkorifeus, nem a fölfuvalkodott és az uborkafára fölkapaszkodott tudatlan, de kőgazdag bugris. Úgy sejtem, az a fő baj Sorossal, hogy hazahoztuk a tiszteletet és elkötelezettséget a jogállam, a demokratikus államberendezkedés, a független bíráskodás – egyszóval egy par excellence nem-kelet-európai berendezkedés iránt. Veszélyes tanok. Fölforgató eszme, a nyílt társadalom hírmagját hoztuk haza. Gyanítom, ez tesz bennünket egyre boldogtalanabbá és kiábrándultabbá az utóbbi időben. Ha nem láttuk volna azt a másikat, emez, a mai Magyarország, talán nem fájna annyira.

És eljött az elképzelhetetlen, a 2004-es EU-csatlakozás. Még mindig csak a negyvenes évei derekán járó, de már tisztességes praxist magáénak mondó ügyvéd voltam és az európai egyesülési folyamat feltétlen híve. De nem csak hívő, egy kicsit talán értettem is, miről van szó: akkor már a zsebemben volt a londoni King’s College-ben, európai közösségi jogból szerzett diplomám. Amit már a saját pénzemből fizetett tanulmányaim után kaptam. Lám a Soros megtaníttatott pénzt keresni is.

Jól emlékszem az eufóriára, ami a csatlakozást követte. Arra, hogy nem volt magyar politikus, aki kiejtett volna egyetlen mondatot is, amiben nem szerepelt az „európai értékek” jelzős szerkezet. Hogy az autósok kis EU-matricákkal kezdték leragasztani a rendszámokon a magyar trikolórt – mert annyira európaiaknak akartak-akartunk látszani. Egyetlen közszereplőt se hallottam akkoriban arról beszélni, hogy a „nemzetállamok Európáját” akarták volna. Nem. Akkor az Uniót akarták a mai, nemzetállam-hívő politikusaink is.

Egyszer csak elkezdett dőlni a lé: előbb PHARE (nem fárosz, mint az antik-kori világítótorony, hanem lengyel-magyar felzárkóztatási program, a nyugat-európai adófizető polgárok pénzéből), aztán mindenféle más felzárkózási alap. Fokozatosan kialakult a politikai osztályban (szándékosan nem használom ezekre az ’elit’ terminust) az a fixa idea, hogy az Unió nem más, mint egy pénzosztó gépezet, amelyet vagy szerencsétlen, jóindulatú balfékek, vagy – a beszélő világnézetétől függően – tehetségtelen, legitimáció nélküli, ostoba seggfejek irányítanak, akik még egy bivalybasznádi kócerájt se tudnának eligazgatni. Akár balfékek azonban, akár gonosz seggfejek, a szándékuk ugyanaz: rabságba – a multikulturalizmus és a globalizmus – igájába hajtani a jobb sorsra érdemes kelet-európaiakat, benne a magyarokat. Arról pampognak, hogy a csatlakozással valójában nem is nyertünk, sokkal inkább vesztettünk. Igen, igaz: elvesztettük azt a lehetőséget, hogy a saját szemétdombunkon „mi” – értsd: a politikai osztály + az uniós pénzeken fölhízott multimilliárdos újarisztokrácia – rendelhessük a nótát. Ha mi a Megjöttek a fehérvári huszárokat szeretjük, akkor azt. Ha a Van nekem egy csíkos gatyámat, akkor azt. De gustibus. „Fizetni” ugyan az Unió fizet – fejlesztési pénzek ezermilliárdjaival – de a „közösségi értékekből” köszönjük, nem kérünk. Velünk ne akarjanak Puccinit hallgattatni, wazze.

Valahogy nem vevődött  észre, hogy az Unió időközben radikális átalakuláson ment keresztül: a kizárólag a gazdasági érdekek által összetartott közös piacból Unióvá vált, ahol egyre erőteljesebben jelentek meg a gazdasági szférán kívüli közös demokratikus és szociális értékek. Az ELTÉ-n, ahol ezt tanítom, gyakran árbázolom a hallgatóimnak az Uniót úgy, mint egy stilizált timpanonos, antik templomot, amelynek három pillére van: a közös piac, az igazságügyi-belügyi együttműködés és a közös kül- és biztonságpolitika. Bármelyiket kivennénk, az építmény rombadőlne. A magyar politikai osztály azonban még ma is, sőt: csak mostanában igazán, közös piacnak nézi az Európai Uniót. Arról, hogy időközben létrejött a közös értékek Európája, lemaradtak. Ezek a közös értékek azok, amelyektől állítólag megcsömörlött Kelet-Európa, amiből köszöni, nem kér. Mondják a Kelet újsütetű nagyemberei.

De mik ezek a közös értékek, az egyszerű polgár szemével? Nem a főembereink által gunyorosan emlegetett, ’banángörbeségi együttható’, vagy a disznóólakban kötelezően elhelyezendő csörgőjátékok színére vonatkozó, nemlétező szabályok, az biztos. Sokkal inkább és mindenek előtt az alapvető emberi jogokról van szó. Amiben nemcsak az tartozik bele, hogy egy bírósági eljárás ne 20 évig tartson, de az is, hogy az állami – közigazgatási, bírósági – eljárások tisztességesek legyenek, már ha ezek a mi nagyembereink értik még azt a szót, hogy fair, hogy tisztességes. De naponta a saját bőrünkön érezzük az áruk szabad mozgásának következményeit is: hogy ha a pénzünkért vehetünk egy jó mosógépet is, akkor nem vagyunk kénytelenek megvenni a gyenge hazait, mert más nincs. És ugyanez: miért vásároljunk télen, gázolajjal fűtött, agyon növesztőszerezett, honi fóliás által termelt paprikát, jó drágán, ha vehetünk olyat is, amit a Nap érlelt, még ha nem magyar is? Hogy a mostanában sokat kritizált Schengent már meg se említsem. Hogy a jobb megélhetés után Angliába, Németországba, Norvégiába vándorolt százezrek dolgát már föl se hozzam. Hogy az Unió másik tagországaiban tanuló magyar gyerekek ezreit meg se említsem. Hogy a közös békefenntartó-katonai akciókra már ne is gondoljak.

Ezek a közösségi értékek, bármennyire szerteágazóak is, mégis leírhatók egyetlen szóval: SZOLIDARITÁS. Az új Európa az egymás – az egyes emberek és a tagállamok – egymás iránti szolidaritására épülne. Ha hagynák. De mostanában sokan sürgölődnek körülötte, kezükben egy vasrúddal, amit a küllők közé igyekeznek illeszteni. Mert Európai kerékkötőinek mindez nem jó.

Magyarország kormánya az elmúlt pár évben egyértelművé tette azt, amit egy Hódmezővásárhelyről származó jóember a minap a Népszavában megjelent interjúban egyszerű tőmondatban meg is fogalmazott. Legyünk világosak: mi nem a mélyebb integráció irányában kívánunk haladni, fogalmazott. Egyenes beszéd. A magyar kormány nem érdekelt az egyesülő Európában, mert abban jelentéktelen, perifériális helyzetbe szorulna. De legyünk mi is egyértelműek, ne csak Lázár főminiszter: a „nemzetállamok Európája” puszta szómágia: az semmi más, mint az „Ide a lóvét és kuss!” Rejtő Jenői bölcsesség kormányinfóra hangszerelt, píszí változata.

Nekünk, magyaroknak – az irigységen kívül, ami közös kelet-európai betegség -, talán a szolidaritás iránti érzéketlenség a legnagyobb hibánk. Ezért lehet elhitetni milliókkal, hogy a háború elől menekülők között 15 másodpercenként találtatik egy terrorista. Ezért nem sztrájkolnak a mozdonyvezetők, ha a buszsofőröket alázza a BKV-vezér. És ezért nem szólnak egy szót se a szülők, ha a gyerekeikkel nyilasmúltú, háborús bűnösként elítélt gazfickók irodalmi munkásságát magoltatják. Nem vagyunk szolidárisak a mozdonyvezetőkkel, mert nem vagyunk mozdonyvezetők. Nem érdekel bennünket a tanárok nyomorgatása, mert nem vagyunk tanárok. Nem érezzük fontosnak az egészségügyiek küzdelmét a tisztességes bérért, mert „az orvosok is megérik a pénzüket, hálapénz…!” Nem vagyunk szolidárisak mi senkivel, talán még saját magunkkal se. Abban a korszakban nőttem föl, a ’60-’70-es években, amikor a „kaparj, kurta, neked is jut!” vált államvallássá. A „leszarok mindent és mindenkit, a lényeg az, hogy az én házam, az én Trabantom, az én bungim, az én vasárnapi rántotthúsom és hozzá a langyos söröm meglegyen” népe lettünk. Ezt tette velünk a létező szocializmus. Létrejött a homo kádáricus, a kádári kisember prototípusa. Ennek az embertípusnak vannak még élő egyedei, nem is kis számban, tökéletesre csiszolva. Észak-Koreában.

Azt hittem, sok százezer honfitársammal együtt, hogy van kiút a homo kádáricus világából. 2016 januárjában, nagy szomorúsággal kell belátnom, hogy nincs. Az én generációm életében biztosan nincs kiút. A közvéleménykutatásnak is beillő országos választások az ékes bizonyítékai annak, hogy a magyar polgárok többsége számára a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! , a demokrácia, a köztársaság vagy az emberi jogok szinte semmit se jelentenek. Ha vártak valamit a „nyugathoz csatlakozástól”, az csak egy modernebb tévé, egy jobb autó és több pénz, a könnyebb Mariahilferstrasséra utazás lehetősége (vö. ’világútlevél’) volt. Meg talán az, hogy az – így vagy úgy, „okosba’ „megszerzett – vagyontárgyait a kapitalizmus szentnek fogja tartani (vö. a magántulajdon szentsége) és nem komenizálhatják majd el, mint az átkosban. (Ebben azonban tévednek, ld. a nyugdíjpénzek szemérmetlen „megvédését”. Tőlem speciel mintegy hárommilliót „védtek meg”.)

Honfitársaink nagyobb részét a nemzetállami Magyarország nemzeti kormánya egészen kielégíti: nem tiltja, hogy akinek nem tetszik itt, az elhúzhasson a vérbe. Húznak is. A legértékesebb, legvállalkozókedvűbb, legképzettebb fiataljaink. Az oktatásra, egészségügyre ugyan nem költ a nemzet kormánya, de sportstadionra igen. Orbánék biztosan nagyon figyeltek a latinórákon, amikor a Panem et circensem!-et tanították. Mert megint 1952-ben látja magát, azt hívén, hogy egy futballsiker mámorában majd nem érzi az istenadta nép, hogy a rántotthúsos zsömle száraz, mint a tapló, hogy benne a hús csupa mócsing és prézli, hogy a sör, amit hozzá iszik, langyos. Azt hiszi, hogy a rántotthúsos zsömle azért jó, mert magyar és nem azért, mert a zsömle friss és ropogós és a húsban van igazi hús is. A sör se azért jó, mert nemzeti, hanem azért, mert minőségi alapanyagokból, gonddal készül és – főleg nyáron – hideg.

Abban a poshadt, végletekig provinciális, feudális focialista miliőben, amit az egykori Utasellátó Vállalat háromnapos rántotthúsos zsömléjével lehet a legjobban leírni, nem jó élni. Főleg, ha az ember egy paraszthajszállal fölötte van az imbecillis szintnek, mert akkor sajnos a tudatában van annak, hogy mi történik vele. Ma, 2016 Magyarországán éppen az történik velünk, hogy időutazásra váltott jegyet a számunkra nemzeti kormányunk. És az 1952-be induló vagonokba kötelező fölszállnunk. Hiszen a főminiszter megmondta: legyünk világosak, a magyar kormány nem érdekelt a szorosabb európai együttműködésben. Kár, hogy nem tette hozzá: a contrario, éppen az ellenkezőjében érdekelt. Pedig, ha azt akarta volna, hogy a langyos sört szopogató honfitársaink is minden szót értsenek, ezt még hozzá kellett volna tennie. Az egyértelműség kedvéért.

Akkor, amikor a nemzeti kormány mindent kétkézzel kontráz, ami „Brüsszelből, napjaink Moszkvájából” jön (kivéve természetesen a pénzt), akkor, amikor nincs fontos európai politikus, aki hajlandó lenne a mi nemzeti főemberünkkel kettesben mutatkozni, ne csodálkozzunk azon, hogy a legelismertebb nyugati sajtóorgánumok a legnyíltabban teszik föl a kérdést: biztosan jó ötlet volt a 2004-es keleti bővítés?

Honfitársaim: ízlelgessétek a fenti kérdést. Milyen érzés egy évtizeddel a csatlakozás után a kiűzetés szélére sodródni, s azon morfondírozni, hogy van-e élet az Unión kívül (© by Orbán)?

Az imént azt írtam, nincs komoly ember Európában, aki hajlandó lenne nyilvánosan, kettesben mutatkozni ezekkel. De van. Egy jó angol, aki éppen a napokban tiszteli meg a magyar ugart azzal, hogy elhozza a királynő őfelsége fenséges üdvözletét. Csak remélni tudom, hogy nem lesznek túl sokan olyanok, akik elhiszik, hogy ennek a jó angolnak a vendéglátója bármit is számít. Hogy nem csupán azért jön ide, a Vadkeletre, hogy azt kérje a főemberünktől, hogy a hangyafasznyi hatalmával segítsen neki kiszaszerolni a Splendid Isolation_2016-ot . A ’kint is vagyok – bent is vagyok’ megoldását. Hogy Nagy-Britannia úgy legyen tagja az Uniónak, mintha valójában nem is lenne a tagja. Cserébe kínál is majd neki valamit, ami neki nem kerül semmibe, emennek pedig fölöttébb tetszene: mondjuk azt, hogy nem fog odanézni, hogy a micsoda ótvar rezsimet működtet ezen a szomorú ugaron. De legyünk őszinték legalább magunkhoz: őfelsége kormányát természetesen jobban érdekli a Rawalpindi Invincibles vs. New Delhi Retired Lions B-ligás, ifjúsági krikett-meccs eredménye, mint Kelet-Európa és benne pár tízmillió sorsa. Mindig is jobban érdekelte. De azért csak jöjjön, Mr. Cameron, Mr. Orbán már várja Önt. Ne aggódjék: a szarvasgombával töltött fürj és a homársaláta a Gundeltől, hozzá a Mumm pezsgő elsőrangú lesz.

Lefoglalnak bennünket az ún. ’menekült-háborúval’, az ún. ’plakát-háborúval’, a ’ki a nagyobb geci?’ intellektuális dilemmával, a férfiridikülök guccijának ibizai bagzásáról, a millió-forintos miniszteri zakókról szóló videókkal, a ’hirdetőoszlop-háborúval’. A szellemi proxyháborúkkal, amiket közönségesen gumicsontoknak is neveznek. Miközben a világ, s benne Európa egy TGV sebességével suhan tova. Lassan valósággá válik az, amit rémálmaimban már látok: létrejön az Új Európa, a sikeres nemzetekből álló, demokratikus társadalmakból építkező egyesült európai állam – nélkülünk, kelet-európaiak nélkül. Amely majd sikerrel veszi föl a gazdasági versenyt Kínával, amely, ha akarom, maga is ’szövetségi állam’, csak ezt a szövetséget évszázadokkal ezelőtt, a legdurvább, véres erőszakkal kényszerítette ki az ottani, akkori uralkodók sora. Közös kínai kultúra? Ugyan. Tessék erről megkérdezni egy ujgurt, egy hongkongit, egy tibetit és egy belső-mongóliait. Majd ők megmondják, hol van az a bizonyos egységes Kína. De versenytársa az Új Európának India is. Amely, nemcsak ’úgymond’, de valódi szövetségi állam, nem mellesleg a világ legnagyobb demokráciája. Egyetlen hivatalos államnyelv nélkül is az (már ha az indiai angolt nem tekintjük annak  ). De versenytárs Brazília is, egy szintén nagy és szintén szövetségi állam. És Ausztrália? Nemzetállam? Ugyan.

Hol vannak a XXI. század sikeres országai között a ’nemzetállamok’, főleg a kicsik és amelyeket az isten / allah nem áldott meg kifogyhatatlannak tűnő természeti erőforrásokkal? Ha én nem látom ezeket a sikeres, kisméretű, nyelvileg elszigetelt nemzetállamokat, az biztosan az én hibám.

Magyarország – ha akarom, ha nem, ha szeretem, ha nem – a hazám. Magyarnak születtem, az Örökkévaló tudja, hogy mivégre. Ezért jogom van mélyen aggódni a hazám jövőjéért. És mert a magyarságom mellett európai polgár is vagyok, és mert Európa is a hazám, jogom van aggódni ezért a nagyobb hazáért is.

Magyarország rossz útra lépett, az áporodott, bezárkózó, fingszagú nacionalizmus, az egykori széthízott, műbőrkalapos, Wartburgos tsz-elnökök mai utódai, a Zegna-öltönyös, Audi Q7-essel grasszáló, Ibizán partyzó, Amerikából kitiltott gátlástan tolvajok útjára. Csak remélni tudom, hogy az életemet nem ugyanazon a lepusztult, lerohadt Magyarországon („Hungary…Hungary… Yeah, well, I know! Bucharest!”) leszek kénytelen befejezni, mint ahol elkezdtem.

Csobánka, 2016 január