A legutóbbi írásomban elkezdtük sorra venni azokat a legalapvetőbb emberi jogokat, melyek katalógusát az Emberi Jogok Európai Chartájában találjuk. Írtam már az élethez való jogról, a kínzás, a rabszolgamunka tilalmáról és a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő alapjogokról.
1956 évfordulóján talán logikus, hogy ez a mostani bejegyzés a lelkiismereti szabadsághoz, a vallásszabadsághoz, a véleménynyilvánítás szabadságához és a gyülekezési joghoz fűződő alapvető emberi jogokról szól. Viribus unitis – együttes erővel minden könnyebb. Egyedül semmik vagyunk, közösen azonban a világot változtathatjuk meg – vélték a régiek és okkal.
Az Egyezmény – kicsit körülményesen ugyan, de precízen – úgy fogalmaz, hogy mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz, ami magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát. A vallásos (vagy ateista) meggyőződés kifejezésre juttatásának szabadságát csak törvény korlátozhatja, de az is csak akkor, ha azt a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy a jó erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságainak védelme azt megköveteli.
Szorosan kapcsolódik ehhez a vélemény-nyilvánítás és a gyülekezés szabadsága is. Definíciót adni fölösleges, mindenki tudja, mit jelentenek ezek a jogosítványok. Akik egy kicsit idősebbek a tinédzserkornál, azok – tapasztalatból – azt is tudják, milyen volt az a világ, ahol nem élhettek az állampolgárok sem a vélemény-nyilvánítás, sem pedig a szabad gyülekezés jogával, mert azt az éppen regnáló hatalom veszélyesnek tekintette. Éppen itt van a dolog lényege: a demokráciát – egyebek mellett – az is megkülönbözteti a diktatúrától, hogy az előbbiben a közvélemény ellenőrzi a kormányt, az utóbbiban pedig pont fordítva van. A közvélemény pedig csak akkor képes ezzel a jogával élni, ha a egyáltalán lehet véleménye a végrehajtó hatalomról – egyszerűbben szólva: a kormány – tevékenységéről és ennek a véleményének hangot is adhat. Ez a hangadás történhet egyénileg, mondjuk a Facebookon, vagy kollektíven, egy politikai vagy szakszervezeti demonstráción, vagy akár rádió és tv útján.
A lelkiismereti szabadság és „környéke” nagyon bonyolult és szerteágazó problémahalmaz, mert a nem belső meggyőződésből demokratikus kormányok nehezen – vagy egyáltalán nem – tűrik a kritikát. Nem véletlen, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt rengeteg olyan ügy fekszik, ahol a panaszolt állam Törökország, Belarusz, Oroszország, Ukrajna, ahol a lelkiismereti szabadságról vallott hivatalos felfogás még nem szükségszerűen esik egybe az európai fősodorral. De Magyarország is került már, nem kívánt reflektorfénybe ilyen ügyekből kifolyólag. Mindannyian emlékszünk a Vajnai vs Magyarország ügyre, ahol azt vizsgálta a Bíróság, hogy vajon jogszerű-e korlátozni a vélemény-nyilvánítás szabadságát azzal, hogy egyes szimbólumokat önkényuralminak deklarál a törvény és ezzel meg is tiltja azok nyilvános viselését? A Bíróság álláspontja az, hogy a vörös csillag például nem tiltható be demokratikus jogállamban, mert az – amellett, hogy a kelet-európai államokban egy adott történelmi korszakban valóban dicstelen szerepet játszott – a nemzetközi munkásmozgalom jelképe is, annak pedig nincs köze azokhoz a jogtalanságokhoz, amikre tekintettel Magyarországon tiltja a törvény. Ezért a magyar államnak kártérítést kellett fizetnie Vajnainak.
Ami nálunk a vörös csillag, az Franciaországban és Németországban a muzulmán nők hajat takaró kendője, a hidzsáb, Itáliában meg a feszület. A kérdés tulajdonképpen mindenhol ugyanaz: tilthatja-e az állam a vörös csillagot, a hidzsábot vagy – a másik oldalról közelítve – kiteheti-e az állami iskola osztálytermének a falára az igazgató a keresztet? Önkényuralmi jelkép-e a vörös csillag? A nők alávetésének és megalázásának eszköze-e a hidzsáb? Rákényszeríthető-e egy pl. ateista szülőre az, hogy a gyereke olyan állami iskolába legyen kénytelen járni, ahol feszület függ a falon? Vajon nem a vallás-, a lelkiismereti ill. vélemény-szabadság része-e a vörös csillag, a hidzsáb viselése, vagy a kereszt kitétele az iskolában vagy a polgármesteri hivatalban? Igen is, nem is és attól függ – mondja a Bíróság. Jelentős muzulmán kisebbség híján nehezen érthető a számunkra, hogy mi van valójában a hidzsáb mögött. A feszület kérdését jobban érthetjük talán. A Bíróság a kereszt kifüggesztésével szemben tiltakozó olasz szülőknek adott igazat és azt mondta: egy demokratikus államban, ahol az állam az egyháztól elválasztottan működik, az állam által – értsd: minden adófizető polgár euróiból – fenntartott iskolában nem lehet arra kényszeríteni a nem keresztény (pl. ateista, vagy zsidó, vagy muzulmán) szülőket, hogy a gyerekük, kívánságuk ellenére, keresztény jelkép alatt tanuljon. Ha ilyen nevelésben kívánja a gyermekét részesíteni, azt megteheti a világnézetileg elkötelezett iskolák egyikében. Az állami oktatásnak világnézetileg semlegesnek kell maradnia.
Aztán itt van a modern kor új vívmánya a flashmob, avagy a villámcsődület. Nem lenne meglepő, ha az egyik magyar képviselő, nőket sértőnek is értelmezhető közelmúltbeli parlamenti felszólalását kifogásoló debreceni, ún. fakanalas női villámcsődület szervezőivel szembeni rendőri fellépés ügye is a Bíróságon kötne ki. Ha ott kötne ki, meglehetősen nehéz lenne a magyar államot képviselő jogász feladata, védendő a rendőr (állami) mundér becsületét. Azt kellene ugyanis hitelt érdemlően bizonyítania, hogy a fakanállal – a képviselőre nézve lesújtó – véleményt nyilvánító nőket nem illette meg a spontán vélemény-nyilvánítás szabadsága. Meglátjuk, lesz-e ilyen ügy, s ha igen, mi leend az Európai Bíróság verdiktje. Én bátor vagyok borítékolni.
dr. Szlávnits László
ügyvéd