Az elmúlt napok a kedves, kisfiús mosolyú baltás gyilkos kiadása körüli adok-kapoktól voltak hangosak. Az ügynek inkább a politikai, mintsem a nemzetközi jogi vetülete vert erős hullámokat a honi és a nemzetközi sajtóban, de ez érthető, hiszen a morális kérdésekben – így vagy úgy – mindenki állást tud foglalni, míg a kiadatási ügy nemzetközi közjogi vonatkozásai ennél egy árnyalattal azért bonyolultabbak.
Abból érdemes kiindulni, hogy a modern, demokratikus berendezkedésű államokban a büntetőjognak már nem a bűn megtorlása és a bűnt elkövető emberen való elégtétel vétel a célja, hanem a társadalom megvédése a bűncselekményektől és az agresszív, bűncselekmények elkövetésére hajlamos egyénektől. A modern büntetőpolitika hisz abban, hogy van esély a bűnelkövetők „javítására”, arra, hogy újra jogkövető, a társadalom számár veszélyt nem jelentő polgárokká legyenek. Akiknél erre nincs reális esély – s ilyenek a legsúlyosabb, élet elleni bűncselekményeket elkövető bűnözők – azokat pedig hermetikusan el kell szigetelni a társadalomtól, hogy így csökkentsük a közösségre leselkedő veszélyt.
Azonban a bűntettes is ember, tőle se tagadhatók meg a legelemibb embri jogok – még ha sokszor és sokakban felvetődik is a fogat-fogért elv újra bevezetésének kívánsága…Gondoljunk csak bele: már önmagában a börtönbüntetés – a bezártság, a szabadság teljes hiánya – is nagyon komoly retorzió, hát még ha ezeket a körülményeket egy idegen országban kell elviselni. Ott, ahol az elítélt nem érti a környezetének a nyelvét, a szokásait, ahol minden idegen a számára, ahol az otthonától való nagy távolság miatt nem látogathatják a rokonai, emiatt megszakadhatnak az általában amúgy is gyenge szálak, amelyek a normális világhoz kötik. A külföldön végrehajtott szabadságvesztés tehát sokszorosan rosszabb az elítéltre nézve.
Magyarország, az Európa Tanács tagjaként, a többi európai állammal együtt éppen azért ratifikálta az elítéltek kicserélésének szabályairól szóló 1983-as strasbourgi egyezményt, hogy – kifejezetten humanitárius megfontolásokból – enyhítse ezeket a hátrányokat. Az egyezmény célja az, hogy szabályozza, milyen feltételek mellett lehet a börtönbüntetésre ítélt foglyokat a hazájukba visszaszállítani, hogy otthon, megszokott környezetükben töltsék le azt a büntetést, amit az a bíróság szabott ki rájuk, ahol a bűncselekményüket elkövették.
A lényeg az, hogy a bűnösnek viselnie kell tettének bíróság által megállapított következményeit, de lehetőséget kell teremteni arra, hogy a büntetés végrehajtására a saját hazájában kerüljön sor. Ezt azonban kettőnek kell, méghozzá egyszerre, akarnia: nem elég, ha az elítélt akar hazatérni, az is kell, hogy az az ország, ahol elítélték és éppen börtönben ül, úgy ítélje meg, hogy az adott esetben a fogoly hazaszállítása semmilyen állami érdeket nem sért és emellett humanitárius megfontolásokból is helyes. Az, hogy milyen államérdekeket sérthet adott esetben egy elítélt hazaszállítása, nagyon közérthetően illusztrálja a Safarov-ügy: a diplomáciai, külügyi és gazdasági kapcsolatokat éppen úgy érintheti, mint az ország katonai szövetségi kapcsolatait.
Ahhoz tehát, hogy az illetékes igazságügyi szervek eldönthessék, helyes és célszerű-e hazaszállítani egy Magyarországon börtönbüntetésre ítélt rabot, normális esetben rengeteg dologra kell figyelni és a döntés semmiképpen sem puszta jogalkalmazási rutinfeladat: meg kell nézni, hogy hova kerül vissza az elítélt, biztosítottak-e azok a garanciák, melyek szavatolják, hogy a bűntettest hazájában is bűntettesként fogják kezelni és nem csinálnak belőle nemzeti hőst. A bűnt és a bűntettest ugyanis nem szabad dicsőíteni, mert ez ellentmond a társadalom által vallott alapvető morális elvekkel. A bűnös bűnös, még akkor is, ha a mienk.
Az egyezmény garanciákad nyújt arra, hogy a fenti elvek megvalósuljanak. Vannak azonban – nem nagyon, de azért – rejtett csapdák is e nemzetközi megállapodásban. Az ugyanis, hogy az egyezményt szuverén, egymástól független államok kötötték egymással, ezért az egyezmény az aláíró államok belső jogára nem lehet hatással. Így aztán előfordulhat, hogy némely csatlakozó állam kikötötte, hogy – persze az alkotmányával és a törvényes rendjével teljes összhangban – az államfő egyéni kegyelmet adhat a hazaszállított elítéltnek. Ilyen kikötést tett Azerbajdzsán is 2001-ben, amikor az egyezményhez csatlakozott. Innen az következik, hogy az Azerbajdzsánba hazaszállított Safarovot jogszerűen részesítette egyéni kegyelemben az ottani államfő. Más kérdés, hogy ez ismert rendelkezése az egyezménynek és természetesen az azeri kikötés sem titkos, még e sorok jegyzője is olvasta az Európa Tanács honlapján. Ha tehát lehetett arra számítani, hogy Safarovot hazaszállítása után az államfő esetleg kegyelemben részesíti, akkor a fentebb leírtak szerint a magyar igazságügyi szerveknek meg kellett volna vizsgálniuk azt a kérdést, hogy egy ilyen szituációban, továbbá ismerve az örmény és a török/azeri kapcsolatok meglehetősen véres múltját, vajon a magyar állam érdekében áll-e Safarov hazaszállítása?
Akárhogy is történt a fiús mosolyú, szolíd gyilkos hazaszállítása ügyében, még ha hallatszanak is innen-onnan olyan hangok, hogy ezt bizony a magyar kormány erősen elbaltázta, az egyezmény céljai helyesek és követendőek. Nemcsak gyilkosokra vonatkozik ugyanis, hanem minden elítéltre, akik – ismétlem: az esetek túlnyomó többségében megérdemelt – büntetésüket töltik egy idegen országban. Vonatkozik ez a komolyabb közlekedés balesetek okozóira, akik pedig semmiképpen sem nevezhetők bűnözőknek. A humanitárius cél tehát helyes. Arra azonban, hogy azt a mindenkori kormányok helyesen és a megfelelő körültekintéssel alkalmazzák-e, nincs semmilyen garancia. Ehhez van szükség a tapasztalatra és szaktudásra – de ez már a kormányzás művészete és nem egy délutáni kávé melletti olvasmány tárgya.
Legközelebb békésebb tárgyat veszünk majd szemügyre. Addig is használják ki az utolsó szép, napsütéses nyári napokat!
dr. Szlávnits László, ügyvéd