A legutóbbi írásomban elkezdtük sorra venni azokat a legalapvetőbb emberi jogokat, melyek katalógusát az Emberi Jogok Európai Chartájában találjuk. Írtam már az élethez való jogról, a kínzás, a rabszolgamunka tilalmáról és a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő alapjogokról.

1956 évfordulóján talán logikus, hogy ez a mostani bejegyzés a lelkiismereti szabadsághoz, a vallásszabadsághoz, a véleménynyilvánítás szabadságához és a gyülekezési joghoz fűződő alapvető emberi jogokról szól. Viribus unitis – együttes erővel minden könnyebb. Egyedül semmik vagyunk, közösen azonban a világot változtathatjuk meg – vélték a régiek és okkal.  Folytatás →

kezdi cikkét az Index és azzal folytatja, hogy számos perből egyszerűen kihalnak a pereskedő felek, olyan sokáig elhúzódnak a bírósági eljárások. Noha az igazságügyi kormányzat statisztikái a valóságot több árnyalattal is rózsaszínűbbnek látják mint mi, egyszerű halandók – de hát Churchill óta tudjuk, hogy a statisztika mi mindenre jó :-)  -, a gyakorló ügyvédek és ügyfeleik éppenséggel tudnának mesélni arról, hogy milyen lendületesen és hatékonyan zajlottak és zajlanak  Magyarországon ma is a polgári- és büntetőperek.

De ha nemigen tudunk mit kezdeni azzal, ha a bíróságok vontatottan folytatják az eljárásokat, mégis, van-e az emiatt kárt szenvedő ügyfélnek bármilyen lehetősége arra, hogy valahol, valamilyen formában mégiscsak kártalanítást kaphasson mindezért?

Igen, van. A vezető nyugat-európai államok még 1950-ben, Rómában írták alá az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt („Egyezmény”), melyhez aztán a rendszerváltás után, Magyarországgal együtt a volt szocialista országok, mára pedig valamennyi, a földrajzi értelemben vett Európában fekvő minden állam csatlakozott. Az Egyezmény tehát egy olyan nemzetközi jogi dokumentum, amely minden egyes európai államban – Andorrától, Azerbajdzsánon és Oroszországon át egészen Ukrajnáig – kijelöli azokat az alapvető, legfontosabb emberi jogokat, melyeket ezekben az országokban minden körülmények között, feltételek nélkül be kell tartani. Folytatás →

Az elmúlt napok a kedves, kisfiús mosolyú baltás gyilkos kiadása körüli adok-kapoktól voltak hangosak. Az ügynek inkább a politikai, mintsem a nemzetközi jogi vetülete vert erős hullámokat a honi és a nemzetközi sajtóban, de ez érthető, hiszen a morális kérdésekben – így vagy úgy – mindenki állást tud foglalni, míg a kiadatási ügy nemzetközi közjogi vonatkozásai ennél egy árnyalattal azért bonyolultabbak.

Abból érdemes kiindulni, hogy a modern, demokratikus berendezkedésű államokban a büntetőjognak már nem a bűn megtorlása és a bűnt elkövető emberen való elégtétel vétel a célja, hanem a társadalom megvédése a bűncselekményektől és az agresszív, bűncselekmények elkövetésére hajlamos egyénektől. A modern büntetőpolitika hisz abban, hogy van esély a bűnelkövetők „javítására”, arra, hogy újra jogkövető, a társadalom számár veszélyt nem jelentő polgárokká legyenek. Akiknél erre nincs reális esély – s ilyenek a legsúlyosabb, élet elleni bűncselekményeket elkövető bűnözők – azokat pedig hermetikusan el kell szigetelni a társadalomtól, hogy így csökkentsük a közösségre leselkedő veszélyt. Folytatás →

Kaptam egy öreg könyvet, amit lomtalanításkor, a Csörsz utcai járdára vetve talált a sógornőm. Látta, hogy olasz könyv, gondolta, engem biztosan érdekel, így fölvette, hazavitte, majd nekem ajándékozta. Folytatás →

Az ügyvédi kamarai Hírlevél 2012. február elejei számában indignálódott hangütésű mondatokat lehetett olvasni arról, hogy az egyes törvények alaptörvénnyel összefüggő módosításáról szóló 2011. évi CCI. tv. ingatlan-nyilvántartást érintő rendelkezései között megbúvó 153.§ (9) és (11) bekezdései sajátos rendelkezéseket tartalmaznak. Folytatás →