Lánctartozások alkonya?

 Régóta szükség volt már valamilyen hatékony szabályozásra annak érdekében, hogy az építőipari tervező-kivitelező vállalkozások megfelelő garanciát kaphassanak arra, hogy a szerződésszerűen elvégzett munkájukért valóban hozzá is jutnak a díjukhoz. Miközben a lánctartozások vállalkozások sorát tették tönkre, nemzetgazdasági szinten mintegy 400 milliárd forintos kárt okoztak, a korábbi jogi szabályozás elégtelennek bizonyult annak megakadályozásához, hogy a nem fizetőképes – vagy ami még rosszabb: a fizetni nem is szándékozó – megrendelők magukkal ránthassák az építőipari kivitelezőket, tipikusan a kisebb tőkeerejű alvállalkozókat.

Még ha az egyes részleteiben már július 1-én, teljeségében pedig 2014. január 1-én hatályba lépő új törvény[1] nem fogja is megszüntetni ezt a rendkívül káros, az egész magyar építőipart fenyegető jelenséget, reményeink szerint azért egy komoly lépést tesz előre. Hogy mennyire komolyat, azt majd a gyakorlat fogja eldönteni, főleg, mert a törvény ugyan hamarosan hatályba lép, de az alkalmazásához nélkülözhetetlen végrehajtási rendeletekről még hallani sem lehet. A törvény iktatja be a magyar jogrendszerbe az Uniónak a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló irányelvét[2].

Nézzük tehát, miről is van szó? Mindenekelőtt: létrejön egy új szerv, a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv (TSzSz), amely az országos kamara mellett önállóan, de ennek szervezeteként fog működni. Vezetőjét és tagjait az igazságügyi szakértők közül az építésgazdaságért felelős miniszter – a kereskedelmi, mérnöki, az építész és a szakértői kamara valamint az építőipari szakmai szervezetek véleményezése mellett – az igazságügyminiszter egyetértésével nevezi ki. Az – a végrehajtási rendelet híján – még nem ismert, hogy milyen szabályok szerint válogatják majd ki a tagokat az iü. szakértők közül és mi lesz a szervezet tagjai közé kerülés feltétele.

A TSzSz feladata egyszerű: kérelemre, olyan szakvéleményt készít – ráadásul nem a szokásos hosszú hónapok, hanem 30 (!) nap alatt -, amely egyértelműen megválaszolja, hogy az adott építőipari tervezői/kivitelezői tevékenység szerződésszerű-e, továbbá mekkora az a munkamennyiség, amelynek az el, illetve el nem végzése egyértelműen megállapítható és az elvégzett, illetve az el nem végzett munkának mekkora az értéke? Ennek a szakvéleménynek messze ható következményei lesznek, mivel erre alapítottan egy új típusú per lesz indítható, amelyet ráadásul soron kívüli eljárásban fog tárgyalni a bíróság. A gyors döntést szolgálja az is, hogy a keresetlevelet a szakvélemény kézhezvételétől számított 60 napon belül be kell nyújtani és az is, hogy a dokumentumokat elektronikusan kell a bírósághoz előterjeszteni. Lehetőség van ideiglenes intézkedés iránti kérelem előterjesztésére is, amiről a bíróság szintén gyorsan, a felek meghallgatása nélkül, a rendelkezésre álló dokumentumok alapján dönt. Az igazi áttörést azonban kétség kívül ez a rendelkezés jelenti: az ítéletet a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak kell nyilvánítani a szerződés teljesítéséből eredő díjkövetelés megfizetésére kötelező – 400 millió forintot meg nem haladó összegű – részében, ha az a TSzSz szakvéleményében meghatározott összeget (részben vagy egészben) pénzbeli marasztalásként tartalmazza.

Ez magyarul azt jelenti, hogy ha a megrendelő esetleg nem fizetne a szerződésszerű minőségben és határidőre elvégzett munkáért, a tervező/kivitelező a TSzSz-hez fordulhat szakvéleményért és ha az megállapítja a megfelelő teljesítést, de a megrendelő ennek ellenére sem fizetne, akkor egy rapid és hatékony perben lehetőség lesz az elvégzett munkáért járó díjazás gyors beszedésére, méghozzá már az előzetesen végrehajtható I. fokú ítélet alapján.

Majd a gyakorlatban meglátjuk, hogy ennek az új pudingnak milyen lesz az íze. Mindenesetre, az biztosnak tűnik, hogy az építőipari szektornak eddig rengeteg kárt okozó alsó-balkáni, körbetartozásos állapotokat legalább egy kicsit konszolidáltabbá, korrektebbé, európaibbá teszi. Reménykedjünk.

(A témáról írt cikkemet a Piac & Profitban olvashatja.)

dr. Szlávnits László
ügyvéd

Mióta tárgyalásokra járok – sajnos már elég régóta – szinte minden alkalommal, de különösen, amikor tanúk meghallgatására is sor kerül, eszembe ötlik a kérdés: miért úgy vezetik a magyar bíróságok a tárgyalási jegyzőkönyveket, ahogy teszik? Tényleg olyan jó-e ez a módszer, hogy ragaszkodni kelljen hozzá tűzön-vízen és évtizedeken keresztül is?

Nem akarván visszaélni az ügyvéd kollégák és az esetleg ezt az írást olvasó bírók idejével, ismertnek tételezem azokat a szabályokat, amelyek a polgári peres tárgyalásokon elhangzottak jegyzőkönyvi rögzítésére vonatkoznak (Pp. 115-118.§§). Ezeket a szabályokat mindannyian, a gyakorlatból ismerjük és mivel mióta a hivatásunkat gyakoroljuk így volt, a legtöbbünknek eszébe se jut elgondolkodni azon, hogy rendben van-e ez így? Szerintem nem. Alább elmondom, miért nem. Sőt: mondok jobbat is.

Sokszor voltam olyan helyzetben én magam is, amikor az eljáró bíró által a tárgyalási jegyzőkönyvbe diktált konszekutív összefoglalóval nem értettem egyet. Volt, hogy szerintem pontatlan és elnagyolt volt az összefoglaló, volt, hogy a tónust, a szóhasználatot éreztem az ügyfelem érdekeire nézve sérelmesnek. Ilyenkor módunk van arra, hogy a jegyzőkönyv korrekcióját kérjük, amire az esetek döntő többségében azonnal sor is kerül, bár az állandó pontosítás általában nem szokta erősíteni az általunk képviselt fél pozícióját. Itt komoly problémát nem látok. A probléma ott van, hogy az a bíró megítélésére van bízva, hogy mekkora tárgyalási szakaszt foglal össze egyszerre: ha túlságosan hosszú ez a szakasz, akkor a jegyzőkönyvi összefoglaló szükségszerűen elnagyolt lesz, mert még a legnagyobb gyakorlat mellett se igen lehet 10-15 perces kihallgatás-részleteket precízen visszaadni. Ilyenkor óhatatlanok a kihagyások, az összevonások, emellett nemkívánatos szerepet kap a bíró saját fogalmazási stílusa – miközben nem az ő, hanem a fél, a tanú vagy a szakértő szavait kell a jegyzőkönyvben rögzíteni. Ha ellenben túl rövid, akkor a jegyzőkönyv-diktálás minduntalan megtöri a vallomás ívét (ha van neki ilyenje), ami sok esetben kellemetlen és az ügyfelünkre hátrányos lehet. Emellett ott van az a kérdés is, hogy a bírónak mi a dolga: az-e, hogy miközben meghallgatja a feleket és ügyvédjeiket, kihallgatja a tanút vagy a szakértőt, figyeljen a szavaikra, a testbeszédükre és a gesztusaikra, vagy az, hogy arra koncentráljon, hogy jól jegyzeteljen mindeközben, hogy aztán majd össze tudja foglalni azt, amit ezek elmondtak? E költői kérdés azért is lehet megfontolásra érdemes, mert régóta ismert dolog, hogy az információnak csak a kisebb részét közöljük szavakkal, a nagyobb részét azonban a testbeszédünkkel, a mimikánkkal. Ebből pedig az következik, hogy a feleket, tanúkat meg- és kihallgató bíróhoz, ha a jegyzetelésre kell koncentrálnia, csak a féltől-tanútól kinyerhető információnak csak egy nagyon kis része jut el, ezáltal valójában sérül a jegyzőkönyv hitelessége. Azt már csak megemlítem, hogy a bírói kérdést a jegyzőkönyv nem is tartalmazza. Nem mindegy, hogy konkrétan milyen kérdésre feleli azt a tanú, hogy „igen, vagyis hát nem is tudom…”. Elég kiábrándító 10-12 éves ügyek bírósági iratait böngészve megpróbálni kikövetkeztetni, hogy mi volt az a bírói kérdés, amire a tanú jegyzőkönyvben rögzített szavakkal válaszolt. Mintha föltételezni kellene és/vagy lehetne, hogy a bíró maga, vagy a felek és képviselőik hónapok-évek múlva pontosan emlékezni fognak arra, hogy mit kérdezett a bíró…

A fenti problémákon a manapság néhol már alkalmazott jegyzőkönyvvezető egyáltalán nem segít, mivel az csupán a bíró által összefoglalt szöveg időben előbb történő leírását és kiadmányozását mozdítja elő, a jegyzőkönyv tartalmának pontosabbá, precízebbé tételére semmilyen hatással nincs és a bírói kérdés az így rögzített jegyzőkönyv se tartalmazza.

De bármilyen hihetetlen, van megoldás, amit – miként a langyos vizet se – még feltalálni sem kell. Egy bizonyos Antonio Zucco nevű feltalálónak köszönhetően már a XIX. század 60-as évei óta létezik az ún. sztenográf vagyis gyorsíró-gép, amelyet a világon először, 130 évvel (!) ezelőtt, elsőként az olasz szenátusban vezettek be. A sztenográfus a hallott szöveget ugyanolyan eredménnyel tudja rögzíteni, mint a gyakorlott kézi gyorsírók, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a kézzel rótt gyorsítást utána természetesen le kell gépelnie a gyorsírónak, míg a sztenográffal írottat nem. Ilyen készüléket – ebben biztos vagyok – már mindenki eleget látott, ha máshol nem az itthon nagyon népszerű amerikai filmekben: ott a tárgyalás sztenográf nélkül ugyanolyan elképzelhetetlen, mint bíró nélkül. A bíró a pulpituson ül, figyel, kérdez, a fél (a vádlott), a szakértő tanúvallomást tesz – egy hölgy pedig, a pulpitus előtt, hang nélkül úgy tesz, mintha zongorázna. Anélkül, hogy – e cikk szempontjából szükségtelenül – belemennénk abba, hogy hogy működik a gyorsírógép, legyen elég annyi, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy a tárgyalóteremben elhangzó minden egyes szót, úgy ahogy elhangzott, rögzítse. Ehhez a bíró semmilyen aktív közreműködésére nincs szükség, ha mégis beavatkozik, akkor valamilyen leírt részlet indokolt törlését rendelheti el. Ettől eltekintve minden automatikusan történik, ideértve azt is, hogy – a számítástechnikának hála – manapság a sztenográfok által rögzített szöveget minden különös további hókuszpókusz nélkül olvasható szövegként jelenítik meg a képernyőn, amit aztán ki is lehet nyomtatni.

Van azonban egy másik, egy társadalmi-szolidaritási aspektusa is a dolognak: Amerikában és Angliában a tárgyalótermekben foglalkoztatott gyorsírók túlnyomó többsége vak vagy mozgáskorlátozott. Az ő számukra ez a munka – stílszerűen szólva – nagyon kézenfekvő, remekül bánnak a géppel. Valami ahhoz hasonló foglalkozást kaptak tehát ezek a testi fogyatékkal élő embertársaink, mint annakidején a telefonközpontosság volt. Magyarországon is fontos társadalmi cél kell legyen, hogy pl. a vak, vagy mozgássérült embertársaink olyan munkát találjanak, ahol hasznosak lehetnek és megmaradt képességeiket a társadalom és a maguk számára megfelelően hasznosíthassák. Ha ez évtizedek óta és eredményesen megvalósítható a világ számos országában, talán ugyanez megtehető lenne Magyarországon is. Ehhez nem kell (Made in Hungary) újra feltalálni se a langyos vizet, se a spanyolviaszkot.

Ha a tárgyalótermi gépi gyorsírás bevezetéséhez meg kell törni a sok évtizedes – e sorok jegyzője szerint ósdi és senkinek se jó – hazai hagyományt, akkor azt meg kell törni. Minél előbb, annál jobb. Mégpedig azért, hogy a bírósági (és persze számos más hatósági) tárgyalások jegyzőkönyvei precízek legyenek és gyorsan elkészüljenek, hogy a bírók az ítélkezési munkájukra, az éppen meghallgatott személyre koncentrálhassanak és nem utolsó sorban azért, hogy néhány ezer fogyatékkal élő honfitársunknak újra méltó és társadalmilag hasznos, megbecsült munkája lehessen.

Ezek az érvek szólnak a tárgyalótermi gépi gyorsírás mellett. Quod illic vitia – és mi szól ellene?

Tisztelettel felkérem Kamaránk Elnökségét, hogy – ha azzal egyetért – álljon e gondolat mellé és indítson egy olyan kezdeményezést, amelynek célja a jelenlegi gyakorlat mielőbbi meghaladása és a tárgyalótermi gyorsírás általános hazai bevezetése lenne.

dr. Szlávnits László
laszlo@szlavnits.eu

– és megint nem egyértelműen a javunkra…

 2013 januárja megint számos jogszabály változását hozta. Ebbe a sorba tartozik az illetéktörvény is, amely számos fontos helyen módosult. Itt vannak például a tulajdonszerzési illetékek. Itt persze elsősorban, de nem kizárólagosan az ingatlanok (elsődlegesen a lakások, építési telkek) átruházásra gondolunk.

Az új szabályok szerint a visszterhes, azaz nem ingyenes tulajdonszerzés általános illetéke 1 Mrd forintos értékhatárig 4%, az ezt meghaladó rész után pedig 2%, de maximum 200 millió forint. Mivel viszonylag ritka az olyan nagyértékű tranzakció, ahol egy ingatlan értéke elérné vagy meghaladná ezt a milliárdos értékhatárt, ellenben sokkal több az átlagos néhány millió vagy néhány tízmilliós értékű ingatlanok adásvétele, egyértelműen megállapítható, hogy az új illetékszabály az átlagemberek átlagos ügyleteire nagyon kedvezőtlen hatással van. Eltűnt ugyanis a korábbi – lakásingatlanok esetén, 4 millió forintig alkalmazott  – 2%-os illetékkedvezmény és az ingatlan vásárlója most a teljes vételár 4%-át fizeti az állam javára.

Kedvezmények természetesen vannak: pl. a lakásvásárláshoz igénybe vett támogatást az illeték megállapításánál figyelmen kívül kell hagyni. Ugyancsak kedvező szabály, hogy lakástulajdonok egymás közötti cseréje, valamint lakástulajdon vásárlása esetén, ha a magánszemély vevő a másik lakástulajdonát a vásárlást megelőző vagy azt követő egy éven (tehát egy max. 2 éves intervallumon belül) eladja, az illeték alapja az elcserélt lakástulajdonok, illetve a vásárolt és az eladott lakástulajdon – terhekkel nem csökkentett – forgalmi értékének a különbözete.

Fontos kedvezmény – bár ez is inkább a vagyonos társadalmi csoportok érdekeit szolgálja -, hogy az egyenesági rokonok közötti vagyonátruházás illetékmentes, mégpedig értékhatárra tekintet nélkül. Valódi és társadalmi szempontból nagyon is helyes az a kedvezmény, amely a 35 évesnél fiatalabbak számára, első lakásuk megvásárlásához 50%-os illetékkedvezményt biztosít, föltéve, ha az ingatlan nem értékesebb 15 millió forintnál.

Nem ingatlant, hanem az orvosi praxisokat érintő változás, hogy nem kell illetéket fizetni az önálló orvosi tevékenység praxisjogának megszerzéséért, ha az átruházó (idősebb, a praxisából visszavonuló) orvos az önálló orvosi tevékenységről szóló törvény erejénél fogva, az említett törvény hatálybalépésétől volt jogosult az önálló orvosi tevékenység gyakorlására.

dr. Szlávnits László
ügyvéd

Megáll az idő… 

énekelte az ’50-es évek közepén a felejthetetlen Hollós Ilike http://www.youtube.com/watch?v=Zbd_lVjY7Ik. A bíróságokon azonban – a gyakori látszat ellenére – halad, még ha nem is mindig ugyanolyan sebességgel. A gyakorló ügyvéd munkáját alapvetően meghatározzák a bírósági és más hatósági eljárásokra vonatkozó határidők, arra azonban alig van példa, hogy néhány órán rendkívül nagy jelentőségű ügyek múljanak. Pedig ilyen is van. Folytatás →

Ki ne hallott volna olyan esetet, hogy valamelyik rokona, ismerőse, kollégája olyan régen pereskedik, hogy már maga is alig emlékszik az ügy szereplőire és arra, hogy mi miatt is pereskednek tulajdonképpen? Ki ne hallott volna 10-12 éve vagy még ennél is tovább tartó perekről? Ilyesmi bizony előfordul. De van megoldás: kérjen kártérítést!

Hazánk az unióba történt belépésünk előtt csatlakozott az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ez az Egyezmény óvja a legalapvetőbb, közöttük a tisztességes bírósági eljáráshoz és a polgári és büntető peres eljárások ésszerű időn belüli befejezéséhez fűződő emberi jogokat egész Európában. Az Egyezményben garantált alapjogok érvényesülése fölött a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság őrködik, immár 60 esztendeje. Az Egyezmény és a Bíróság joggyakorlata szerint minden csatlakozott államnak, így Magyarországnak is kötelessége, hogy az adófizetők pénzéből olyan hatékony igazságszolgáltatási rendszert hozzon létre és működtessen, amely biztosítja, hogy a polgári és a büntető eljárások ésszerű időn belül végérvényesen lezáruljanak. Ezzel a követelménnyel ugyan elvileg minden állam egyetért, a gyakorlatban azonban mégis nehezen valósul meg, hazánkban is komoly aggodalomra ad okot a hosszú évekig elhúzódó peres eljárások száma – még ha a bírósági igazgatás szereti is ezt a tényt kevéssé jelentősnek föltüntetni.

A rendkívül hosszan elhúzódó perek miatt a strasbourgi Bíróságtól kártérítést lehet igényelni, amennyiben az érintett maga nem járult hozzá a pere elhúzódásához, minden lehetséges hazai jogorvoslati lehetőséget jóhiszeműen kihasznált és ennek ellenére sem kapott méltányos kártérítést. Az utóbbi pár év óta itthon is van lehetőség arra, hogy a csigalassú peres eljárások miatt az érintettek méltányos kártérítést követeljenek attól a hazai bíróság(ok)tól, amely(ek) előtt az eljárás folyt. Ennek az igénynek a bíróság ellen indított – szerencsére sürgősséggel lefolytatandó – kártérítési perben lehet érvényt szerezni. Ha aztán a bírósággal szembeni per eredménytelen lenne, vagy a kifizetendő kártérítés sem nem méltányos mértékű, sem nem gyors és hatékony, tovább lehet vinni az ügyet a strasbourgi Bíróság elé, ahol az alperes már a Magyar Állam lesz. Ebben a perben kell aztán bizonyítani, hogy a hazai bírósági eljárás – figyelemmel az adott ügy sajátosságaira – ésszerűtlenül hosszú ideig húzódott és emiatt a kérelmezőt kár érte. Ha a strasbourgi Bíróság megállapítja, hogy az adott eljárás valóban megengedhetetlenül hosszúra nyúlt, s az állam nem tudja kimenteni magát a felelősség alól, kártérítést és költségtérítést ítélhet meg a kérelmezőnek. Ez általában 1.000-1.500 € körül mozog, az eljárás minden egyes évére számítva. Olyan ügyekben, ahol a személy jogai különösen veszélyeztetve voltak (pl. munkaügyi vagy az egészségi állapottal kapcsolatos ügyekben) ez az összeg 2-3.000 €-val még nőhet is. A megítélt kártérítést aztán az elmarasztalt állam a költségvetésből – tehát valamennyi adófizető pénzéből – fizeti ki.

Az első lépés tehát a hazai kártérítési eljárás az ésszerűtlenül hosszú ideig tárgyalgató bíróság ellen, s ha ez nem nyújt hatékony és méltányos kártérítést, kezdődhet az eljárás a strasbourgi Bíróság előtt. Ez sem túl gyors ugyan, de az ilyen típusú perek zömét 2-3 esztendő alatt megnyugtatóan lezárja az európai bírói testület.

Ha többet akar tudni a kártérítés lehetőségeiről, keresse föl honlapunkat www.szlavnits.hu/karterites, hívjon bennünket a 354 0071 telefonon vagy írjon nekünk az info@szlavnits.eu címre! Szívesen segítünk Önnek.

dr. Szlávnits László
ügyvéd

Pár napja jelent meg a Kúria (korábban: Legfelsőbb Bíróság) 2/2012(XII.10.)PK számú kollégiumi véleménye, melynek célja, hogy segítse az egységes bírósági gyakorlat kialakítását a hitelszerződések egyoldalú módosításának jogszerűségét érintő peres ügyekben. A nagyon részletes kollégiumi vélemény azt elemzi, hogy mikor, milyen körülmények bekövetkezte esetén lehet a pénzintézetek által alkalmazott általános szerződési feltételek (ÁSZF) egyoldalú módosítását tisztességtelennek tekinteni – ami aztán az így tisztességtelennek tekintendő ÁSZF-kikötés érvénytelenségét eredményezi.

A hitelintézet ÁSZF-je minden további nélkül kikötheti, hogy a bank akár egyoldalúan is módosíthatja a hitelszerződést, akár a hitelt felvevő személy hátrányára is, ez önmagában nem tisztességtelen. Azt azonban vizsgálnia kell a bíróságnak, hogy ez az egyoldalú szerződés-módosítást lehetővé tevő ÁSZF-rendelkezés eleget tesz-e a szimmetria és az arányosság követelményeinek.

Tisztességtelen és emiatt érvénytelen az ÁSZF-kikötés, ha az indokolatlan és egyoldalú előnyt biztosít a banknak, azaz ha pl. a tartalma a fogyasztó számára nem érthető, ha a szerződés-módosítás feltételei hiányoznak, ha a bank nem adta meg a felmondás lehetőségét az egyoldalú szerződés-módosítás esetére.

A Kúria a most közzétett kollégiumi véleménnyel nem csak a bíróságokat, hanem a hitelszerződéseket kötött ügyfeleket és ügyvédjeiket is orientálja, mintegy „partitúrát” írt ahhoz, hogy milyen esetekben lehet ésszerű értelme pert indítani a hitelintézetek egyoldalú szerződés-módosítási gyakorlata miatt. Ezzel jelentősen megkönnyítette a hitelintézetekkel szemben per indítását fontolgató fogyasztók helyzetét, mert egyértelműbbé váltak azok a kondíciók, melyek fennállása esetén valószínűsíthető a bankokkal szembeni per sikere.

Ha Önnek is van CHF-hitele és az Ön hitelszerződését is egyoldalúan módosította a bankja, érdemes megvizsgálni, vajon tisztességesen, korrekt módon járt-e el Önnel szemben ennek során? Szívesen segítünk ebben, hívjon bennünket bizalommal a 354 0071 telefonon vagy írjon nekünk az info@szlavnits.eu címre!

dr. Szlávnits László
ügyvéd

 Amint bizonyára Ön is értesült róla, 2013. február 1-ig minden vállalkozás köteles olyan további adatokat bejelenteni a cégbírósághoz, amelyekre korábban nem volt szükség.

A 2012. március 21-e előtt alakult cégek esetében tehát be kell jelenteni

• az adott cégben vezető és más (pl. felügyelőbizottsági vagy igazgatósági) tisztséget viselő vagy egyébként a cégjegyzékben szereplő magánszemélyek adóazonosító számát és születési adatait, továbbá
• a cégek székhelyének és telephelyének/fióktelepének jogszerű használatát igazoló okiratot is.

A bejelentés elmulasztását a törvény komoly – max. 900,000 Ft.  – pénzbírsággal szankcionálja. Még ha arra kicsi is az esély, hogy ilyen jelentős pénzbírságot szabjanak ki a mulasztó cégre, ez sajnos nem zárható ki. Mindemellett azért is érdemes lehet egy pillantást vetni a régebben alakult cégek társasági szerződésére/alapító okiratára, mert könnyen előfordulhat, hogy ha már úgyis adatokat kell bejelenteni a cégbírósághoz, érdemes egy füst alatt aktualizálni a társasági szerződést is.

Hívjon bennünket a 354 0071 telefonon vagy írjon az info@szlavnits.eu címre és segítünk rendbe tenni a cégügyeit, hogy nyugodtan ünnepelhessen!

dr. Szlávnits László

Akarni kell a jogállamot –  javasolja a ma megjelent cikkében Sólyom László volt államfő és alkotmánybírósági elnök. Az írás Sólyomhoz méltóan, professzorosan bonyolult, kissé nehezen követhető, de minden szava igaz és telibe találó. Az alábbiakban – kissé egyszerűsítve és néhol szabadon értelmezve a szöveget – az általam fontosnak tartott részleteit adom közre.

Az alkotmánybíráskodás jövőjét tekintve is fontos a luxemburgi ítélet, amely a 62. életévüket betöltött bírókat kényszernyugdíjba küldő törvényt az uniós jogba ütközőnek ítélt a minap. Egy kormánytényező az ítéletet úgy kommentálta, hogy a luxemburgi bírói testület fejbe rúgta a döglött kutyát. Ezzel vélhetőleg azt kívánta mondani – a maga módján -, hogy a magyar alkotmányt majd a magyar alkotmányos rendszer érvényre juttatja, nem kell ahhoz az Európai Bíróság.  Valóban a magyar alkotmányos rendszernek kellene megoldania az alkotmány érvényre juttatását. Ehhez pedig az kell, hogy az Alkotmánybíróság érvényt szerezzen az alaptörvény lényegét adó, alapvető rendelkezéseinek azokkal az alkotmányba felvett részletszabályokkal szemben, amelyek ellentétesek ezekkel az.

Az Alkotmánybíróság ugyanebben az ügyben, korábban hozott  és szintén elmarasztaló döntése minimális többséggel, az elnök dupla szavazatával született. Az alkotmánybírák másik – a jelenlegi kormány által kinevezett – felének különvéleményei éppen az alkotmány értelmezésének és az alkotmánybíráskodás feladatának a ’90-es évek elején lefektetett alapjaival fordultak szembe. A kezdetekkor az út Európába vezetett. Az első Alkotmánybíróság mindent megtett, hogy meghonosítsa “a közös európai alkotmányos hagyományt”, és annak további fejlődésében részt vegyen. Ebben a munkában nem egyes konkrét szabályok vagy jogi megoldások átvétele volt a lényeg, hanem az alkotmánybíráskodás szerepének, súlyának, valódi feladatának megértése. A közös alkotmányos hagyomány nem normák tömege, hanem magatartás: az alkotmányosság akarása. A közös alapok befogadása éppen úgy, mint Európa pozitív válasza, Magyarország feltétlen jogállamként kezelése, először informálisan történt. De azután tagjelölti státuszunk és felvételünk az unióba legelsősorban ezen alapult. Európai uniós tagságunkkal azonban a helyzet megváltozott. A közös alkotmányos alapelvek már nem olyan ideálok, amelyeket a magunk módján, legjobb tudásunk szerint követünk. Ezek nagy része immár formalizálva, kötelező jogszabályként vonatkozik ránk, s betartásukat az unió kikényszeríti. Az Alkotmánybíróság felelőssége maradt, hogy ne kerüljön sor uniós kikényszerítésre. Ám az Alkotmánybíróság elsődleges felelőssége az alkotmányos alapok fenntartása, függetlenül a nemzetközi szankciós lehetőségektől. Ehhez “az alkotmányosság akarása” kell. S ebben az akarásban osztoznia kellene az alkotmányos demokrácia további őrzőinek is: az ombudsmannak és a köztársasági elnöknek is.

Világos, ugye? Nekem igen. Az alkotmánybírói méltósághoz nemcsak bársonytalár, tiszteletdíj és különleges előjogok, sofőrös limuzin, de kiemelkedő felelősség is jár. Take it or leave it – mondják erre a helyzetre Amerikában. A mostani magyar viszonyokra adaptálva: viseljétek a felelősséget és cselekedjetek ennek megfelelően, vagy köszönjetek le. Hogy az állatos hasonlatokat a fejberúgásosnál egy csöppet kulturáltabban folytassuk, azt mondhatjuk: most ugrik majd a majom a vízbe. Meglátjuk, mi történik nemsokára.

dr. Szlávnits László

Az ügyvédi hivatás a XXI. századra globálissá, de legalábbis európai dimenziójúvá vált.

A jogi csaták túlnyomó többségét ma is hazai bíróságok előtt kell megvívni és itt végérvényesen be is fejeződnek. Egyre több olyan helyzetek adódik azonban mostanában, amikor itthon sajnos nem sikerül ügyfeleink érdekeit megfelelően megvédenünk.

A jó hír az, hogy ma már nem kell ebbe feltétlenül belenyugodnunk. Ha kell, ügyfelünk ügyét tovább visszük az Emberi Jogok Európai Bíróságára, Strasbourgba.

• Ha a bírósági eljárás indokolatlanul hosszúra nyúlt, vagy
• sérült a tisztességes tárgyaláshoz,
• a személyes szabadsághoz vagy akár
• a gyülekezéshez és
• az egyesüléshez fűződő joga, indokolt esetben mód van arra, hogy kártalanítási igénnyel lépjünk föl a magyar állammal szemben.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti eljárások költségmentesek és nem igénylik a kérelmezőtől, hogy személyesen Strasbourgba utazzék.

Ha úgy érzi, hogy panaszát a hazai fórumok előtt nem sikerült megfelelően érvényesítenie, írjon nekünk vagy telefonáljon és igyekszünk segíteni Önnek.

dr. Szlávnits László