Az elmúlt időszakban már szinte minden egykori devizahiteles beletörődött, hogy előbb a bankok, majd utóbb az állam is átverte. Előbb anélkül kínálták, nyakló nélkül a svájci frank hiteleket, hogy értelmesen elmagyarázták volna: ennek komoly kockázatai vannak, amíg Magyarország nem lép be az euróövezetbe, majd 2014-ben az állam hozott olyan törvényt, amivel az egykori devizahiteleket kötelezően forintosították, azonban valahogy elfelejtettek azzal foglalkozni, hogy ezek az egykori devizahitelek föltételei tisztességesek voltak-e a nem pénzügyi szakember hitelfelvevők szempontjából?

A devizahitelesek döntő többsége időközben, kénytelen-kelletlen beletörődött abba, amit megváltoztathatatlannak látott: abba, hogy a magyar állam nem segíti őket a bankokkal vívott jogi küzdelmükben, nem számíthatnak komoly állami támogatásra, ezért belementek a bankok által javasolt utólagos megállapodásba, forintra váltották a hiteleiket és ezzel kizárták magukat abból a lehetőségből, hogy később bíróság előtt vitathassák egykori hitelszerződésük feltételeinek a tisztességességét.

Az EU ismeri az ún. előzetes döntéshozatali eljárást. Ez azt jelenti, hogy egy nemzeti bíróság (jelen esetben a magyar) az előtte folyamatban lévő ügyben kérdést intézhet az Európai Unió Bíróságához (Curia), arra kérve ezt az uniós testületet, hogy foglaljon állást, vajon a perbeli ügyet érinti-e az uniós jog és ha igen, milyen módon, hogyan kell azt értelmezni?

Az OTP kontra Ilyés Teréz és Kiss Emil ügyben éppen ezt tette a Fővárosi Ítélőtábla. A magyar bíróság azt kérdezte a Curiától, hogy értékelheti-e valamely hitelszerződési feltétel tisztességtelenségét, ha az nem világos és érthető, annak ellenére, hogy a 2014-es magyar törvény hallgatólagosan jóváhagyta az árfolyamkockázatnak a kölcsönfelvevőre való terhelését?

A Curia a minap meghozott állásfoglalásában kiállt a magyar (és minden más tagállam-beli!) fogyasztók mellett és elvi éllel rögzítette: a hatályos törvénnyel nem érintett szerződési feltétel – a jelen esetben pl. az, amely az árfolyamkockázatra vonatkozik – nincs kizárva tisztességes fogyasztói szerződésekről szóló európai irányelv hatálya alól. A szerződési feltétel tisztességtelen jellegét tehát a nemzeti bíróság igenis értékelheti, ha az eseti vizsgálat alapján arra a megállapításra jut, hogy az adott szerződési feltételt a hitelt fölvevő magánszemély számára nem elég világosan és közérthetően fogalmazták meg.

E tekintetben a Curia álláspontja szerint a pénzügyi intézmények kötelesek elegendő tájékoztatást nyújtani a magánszemély kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak. E követelmény magában foglalja, hogy az árfolyamkockázattal kapcsolatos feltételnek nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára. Ebből az következik, hogy az átlagos – általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő – fogyasztó számára lehetőséget kell biztosítani nem csupán annak felismerésére, hogy a nemzeti fizetőeszköz (HUF) a kölcsön nyilvántartásba vétele szerinti devizához (CHF) képest leértékelődhet, hanem egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt, esetlegesen jelentős és negatív gazdasági következményeinek értékelésére is.

A Curia azt is megerősíti, hogy a nemzeti bíróságnak a felperesként eljáró fogyasztó helyett hivatalból figyelembe kell vennie az árfolyamkockázatot telepítő szerződési feltételen kívüli szerződési feltételek adott esetben tisztességtelen jellegét, amennyiben a rendelkezésére állnak az ehhez szükséges jogi és ténybeli elemek.

Csodák nincsenek, a hiú ábrándok nem tüntethetik el a valóságot. Azok a devizahitelesek, akik az elmúlt időszakban kiegyeztek a bankjukkal, maradék hitelüket forintosíttatták, sajnos ez alapján a Curia-határozat alapján sem kerülhetnek jobb helyzetbe: az ő számukra sajnos már végleg elment a hajó. Azok azonban, akik ezt a lehetőséget nem adták föl, nem fogadták el és tovább küzdöttek, pereltek, azok számára most fölvillant egy reménysugár, mert a Curia előzetes döntéshozatali határozatának a figyelembevétele a magyar bíróságok számára kötelező. Mostantól tehát megnyílt az út ahhoz, hogy – bizonyos feltételek fönnállása esetén, tehát nem minden esetben! – bíróság előtt vitathassák egykori, még ma is érvényes hitelszerződésük egyes szerződési feltételeinek (pl. az árfolyamkockázatról szóló rész) tisztességességét. Mivel pedig a tisztességtelen, jó erkölcsbe ütköző feltétel a polgári jog általános szabályai szerint semmis, a magyar bíróságok mostantól megállapíthatják ezeknek az árfolyamkockázatra vonatkozó banki feltételeknek a semmisségét. Ehhez azonban alapos, minden lényeges körülményre kiterjedő bizonyítási eljárásra – azaz polgári perre van szükség.

Az esély tehát újra megnyílt. A magyar devizahitelesek a magyar államra ugyan nem, de az Unió bíróságára számíthattak. Ez némi megnyugvásra mindenesetre alapot adhat.

A Curia összefoglalóját itt olvashatják.

2018. szeptember 26.

széljegyzetek egy európai fizetési meghagyásos eljáráshoz

Az alábbiakban bemutatott eset iskolapéldája annak, hogy egy pofonegyszerű eljárásban, a bíróság által elkövetett banális eljárási hibának milyen messzemenően – euróban és forintban mérhetően is – súlyos következményei lehetnek. De jó példa arra is, hogy ha az ember a józan esze által diktált logikát követi, még a mai bonyolult világban is jó esélye van arra, hogy végül mégiscsak meg tudja védeni ügyfele jogos érdekeit.

La storia – a történet dióhéjban

A történeti tényállás nagyon egyszerű. Egy magyarországi almakertészet almafa-csemetéket vásárolt egy olasz faiskolától. Ez utóbbi a csemetéket leszállította, melyeket a kertészet annak rendje s módja szerint, szakszerűen elültetett. Tavaszra azonban kiderült, hogy a szállított csemeték egy jelentős része egy speciális, az almafákat támadó gombával volt fertőzött. Amikor a magyar vevő a tavaszi rügyfakadás után észlelte a csemeték betegségét, azonnal szakvéleményt szerzett be, jelezte a problémát az olasz eladónak és a magyar mellett egy olaszországi növényegészségügyi szakértőhöz is fordult szakvéleményért. Mind a magyar, mind az olasz szakértő azonos gombabetegség jelenlétét állapította meg. Az olasz eladó azonban az aggálytalan és egybehangzó szakvélemények ellenére sem volt hajlandó elismerni, hogy hibásan teljesített. Megkíséreltek ugyan személyes találkozón egyezségre jutni, de sajnos az se sikerült. Az olasz cég tulajdonosa úgy utazott haza Magyarországról, hogy az általuk szállított facsemeték egy jelentős hányadának, a gombával fertőzött szállítmánynak a kifizetésére a magyar vevő nem mutatkozott hajlandónak, az olasz eladó pedig kötötte az ebet a karóhoz: semmilyen árengedményt nem ad, mert szerinte ők kifogástalanul teljesítették a szerződést. Miután a kiszámlázott, de a hibás teljesítés miatt ki nem fizetett áru értéke több tízezer eurót tett ki, minden érintett biztosan számíthatott arra, hogy ennek lesz folytatása. Lett: az olasz eladó európai fizetési meghagyás (ingiunzione europea di pagamento, „EFMH”) kibocsátását kezdeményezte a magyar vevő ellen, saját székhelyén, a dél-tiroli Bolzanóban.

A magyar szabályozástól eltérően az EFMH-t Itáliában nem közjegyző, hanem a helyi bíróság adja ki. Így a vonatkozó európai rendelet[1] („Rendelet”) 12. cikke szerint a helyi bíróság, a Tribunale di Bolzano kibocsátotta az EFMH-t, az olasz eladó által előterjesztett kérelemnek megfelelő tartalommal. Elkövetett azonban a kibocsátó bíróság egy durva hibát: úgy állította össze a magyar vevő (ekkortól már: kötelezett) számára az EFMH-csomagot, hogy abból hiányzott az ellentmondás előterjesztésére szolgáló standard „F” nyomtatvány.

Az EFMH-t szabályosan kézbesítették a magyar vevő számára, aki – nem jogi, hanem almatermesztő szakember lévén – nem volt tisztában az EFMH, mint követeléskezelési eszköz pontos szabályaival, azzal pláne nem, hogy milyen mellékletekkel együtt kellett volna kézhez kapnia a hivatalos iratot. Mivel az olasz bíróság – helyesen, hiszen éppen ez az egyik fontos előnye a közösségi jogi aktusnak – magyar nyelvű nyomtatványt használva hívta föl a magyar kötelezettet a teljesítésre vagy az ellentmondásra, a vevő minden további nélkül tudta értelmezni a Tribunale di Bolzano által kibocsátott EFMH-t. S mivel tisztában volt azzal is, hogy az eladóval elintézetlen jogvitája van, nem volt kérdéses a számára, hogy mit kell tennie. A Rendelet 16. cikke szerint ellentmondással élt. Mivel azonban az EFMH-csomagban nem találta a szövegben hivatkozott standard „F” nyomtatványt, melyen az ellentmondását szabályszerűen előterjeszthette volna, nem tehetett mást, mint szabad fogalmazásban, magyar nyelven írta meg az olasz bíróságnak, hogy vitatja az olasz eladó követelését, a hibás teljesítésre tekintettel nem fizet és áll a pernek elébe. Ezt a rövid, de jogi segítség nélkül is akkurátusan megfogalmazott ellentmondást aztán, bőven határidőn belül, tértivényes levélben elküldte a bolzanói bíróság címére, Itáliába.

Az olasz bíróság az ellentmondást megkapta és – mivel az pontos ügyszámot tartalmazott – a bírósági ügykezelés gond nélkül csatolta is az EFMH iratcsomójához. Itt állt elő az első, később kritikusnak bizonyult mozzanat. Az olasz bíró, nem értve a magyar nyelvet – ami nem meglepő -, nem értelmezte ellentmondásnak a kötelezettől érkezett, számára érthetetlen nyelven írott szöveget, nem rendelte el annak olaszra fordítását, hanem egyszerűen letette az aktába, utólag rekonstruálhatóan valószínűleg úgy tett, mintha nem érkezett volna a kötelezettől semmi.

Folytatás →

A vállalkozások életszakaszai, bizonyos határok között, hasonlóságot mutatnak az emberi életszakaszokkal. Ahogy az emberi élet sem örök, ugyanúgy a vállalkozások is születnek, működnek, szerencsés esetben hosszú ideig virágkorukat élik és nyereséget termelnek a tulajdonosoknak, a bennük dolgozó embereknek megélhetést adnak, egy ponton azonban véget érnek. A vállalkozások életszakaszaiban az utolsó fázis a tulajdonosok akaratából meginduló végelszámolás, vagy a többnyire a hitelezők kezdeményezésére induló felszámolási eljárás. Mindkettő a cég jogutód nélküli megszűnéséhez vezet.

A KSH adatai szerint 2015. december 31-én a Magyarországon regisztrált gazdálkodó szervezetek száma megközelítette az 1 millió 838 ezret. Ehhez képest talán nem is túlságosan nagy a felszámolás alá került cégek száma, ami 2015-ben közelítőleg 9 és fél ezer volt. A gazdasági válság azonban ezen a területen is hatalmas károkat okozott: a krízis legnehezebb éveiben, 2010-2012 között 14 – 25 ezer végelszámolás indult. A felszámolások, ehhez képest némi fáziskéséssel, 2012-ben lódultak meg és 2014-ben kulmináltak: ekkor majdnem 17 ezer felszámolási eljárás indult¹.

Az, ha akár a tulajdonos akaratából, akár a hitelezők kezdeményezésére jogutód nélkül megszűnik egy cég, az a legtöbb esetben negatív érzéseket indukál. Fájdalmas nemcsak a hitelezőknek, akik esetleg nem jutnak hozzá az elvégzett munkájuk ellenértékéhez, de fájdalmas a cég tulajdonosainak is: ahogy egy új vállalkozás születése mindig öröm és reményteli, a cég életének befejeződése szinte mindig és törvényszerűen szomorú. Különösen így van ez, ha a jogutód nélküli megszűnésig, a cégjegyzékből történő törlésig nagyon hosszú idő telik el. Ezt a jelenséget sajnos nagyon sok cégtulajdonos jól ismeri.

Az igazságügyi statisztikák alapján az is látható, hogy 2015-ben országosan mintegy 26 ezer, a Fővárosi Törvényszéken, ahol messze a legtöbb eljárás folyik, több mint 10 ezer, a Budapest Környékin pedig jó 3 és félezer felszámolás volt folyamatban. Ezek közül a fővárosban mintegy ezer, az egész országban pedig több mint 2.200 felszámolási eljárás több mint 5 (!) esztendeje folyik.

Nyilvánvaló, hogy nem mindegy, mekkora az érintett vállalkozás, hány hitelező jelentett be igényt, milyen aktív a felszámoló, ám a gyeplő mégis a bíróság kezében van. Ha a felszámolási bíró – mert nagyon leterhelt – nem elég proaktív, akkor sajnos számíthatunk arra, hogy nagyon hosszú ideig fog tartani a különböző okok együtthatása következtében tönkrement és fizetésképtelenné vált vállalkozás agóniája, a felszámolási eljárás.

Ez a rendkívül hosszú időtartam jelentős kárt is tud okozni az érintetteknek, a felszámolás alatt álló szervezet tulajdonosának és hitelezőjének egyaránt, illetve a végelszámolás alatti cég tulajdonosának. Az Emberi Jogok Európai Bírósága, közkeletű nevén a Strasbourgi Bíróság számos esetben állapította már meg a magyar állam kártalanítási felelősségét, ahol a vég- illetve a felszámolási eljárások időtartama meghaladta az ilyen esetekben elfogadható észszerű időtartamot. Arra, hogy egy vég- vagy felszámolási eljárás időtartama meddig ésszerű és mikortól, hány évtől tekinthető észszerűtlenül hosszúnak, arra a Strasbourgi Bíróság több évtizedes joggyakorlatának vizsgálata ad választ. Az bizonyos, hogy még a legnagyobb vállalatok, legösszetettebb felszámolásai esetében se észszerű, ha ez 3-5 évnél tovább tart. Ha ez mégis bekövetkezne, a végelszámolást kezdeményező tulajdonosoknak vagy a felszámolással érintett tulajdonosoknak és az azt kezdeményező hitelezőknek joguk van ahhoz, hogy a megengedhetetlenül hosszú eljárási időtartam miatt méltányos jóvátételt kérjenek ettől az európai bírói fórumtól. Noha az ilyen esetekben megítélt ún. méltányos jóvátétel az esetek túlnyomó többségében nem kompenzálja a tulajdonosok teljes tényleges kárát, arra azonban elég, hogy az indokolatlanul lassú bírósági eljárás miatti kellemetlenséget valamelyest mérsékelje.

Azoknak a cégtulajdonosoknak tehát, akiknek a cége vég- illetve fölszámolás alatt áll és az eljárás megítélésük szerint túlságosan régen folyik, de még mindig nincs befejezve, érdemes hozzáértő ügyvéddel konzultálniuk a lehetőségeikről. Fontos tudniuk azonban, hogy ha a vég- vagy a felszámolási eljárás jogerős befejezése után 6 hónap már eltelt, akkor ilyen eljárás megindítására semmilyen körülmények között sincs lehetőség.

Érdemes tehát odafigyelni és időben szakemberhez fordulni.

¹ Forrás: KSH https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/gaz/gaz1512.pdf

dr. Szlávnits László
ügyvéd

Volt valaha egy Magyar Köztársaság és ennek volt valaha egy Alkotmánybírósága. De az már régen volt. Van ugyan mostanában is egy állami intézmény, amelyet ezen a néven emlegetnek, de emez csak a nevében hasonlít az egykor voltra. Meg akarván szolgálni a rá költött adóforintok százmillióit, ezért mindent, sőt, még annál is többen tesz azért, hogy végképp lejárassa magát és egyúttal az alkotmánybíráskodást is. Jól csinálja, meg kell hagyni.

Pár napja határozatot hoztak arról, hogy alkotmánysértő-e az, ha az ún. ’külhoni magyarok’, értsd: magyar állampolgársággal is rendelkező, de életvitelszerűen a környező országokban élő honfitársaink az országgyűlési választásokon szavazhatnak levélben is, de a csak magyar állampolgársággal rendelkező, ideiglenesen az unió más tagállamaiban élő, de itthon azért bejelentett lakcímmel rendelkező honfitársaink nem. Ez utóbbi csoporthoz tartozóknak két lehetőségük van a szavazásra: vagy hazautaznak Magyarországra és a bejelentett lakóhelyükön szavaznak, vagy külföldi tartózkodási helyükről elutaznak a legközelebbi konzulátusra és ott szavaznak.

Az Alkotmánybíróság most kihirdetett határozata szerint ez a helyzet nem alkotmánysértő.

Az indítványozó – egy Angliában betegápolóként dolgozó hölgy – a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 266. § (2) bekezdését támadta, és azt állította, hogy a magyarországi lakcímmel nem rendelkező ún. ’külhoni magyarok’ és a munkavégzés céljából ideiglenesen, de magyarországi lakcímüket fönntartva külföldön tartózkodó magyar állampolgárok azonos, homogén csoportot alkotnak. Ennek a homogén csoportnak a tagjait az sorolja ugyanoda, hogy a választás napján – bár különböző okokból, de egyaránt – nem tartózkodnak Magyarországon. A csoport egyik része azért, mert soha nem is lakott itt, a másik rész pedig azért, mert éppen azon a napon, amikor a szavazás történik, külföldön tartózkodik. Ha elfogadjuk, érvel az indítványozó, hogy ezek az állampolgárok homogén csoportot alkotnak, akkor őket azonos jogoknak kell megilletniük, más szóval, nem lehet a csoport bizonyos tagjaira ilyen, más tagjaira meg amolyan szabályokat alkalmazni. Márpedig a Ve. 266.§ (2) bekezdése éppen ezt teszi. Ez az indítványozó szerint diszkriminatív és mint ilyen, alapjogot sértő, tehát alaptörvény-ellenes rendelkezés, amit emiatt meg kell semmisíteni.

A Ve. eredeti szövege a 2013. május 3-i hatályba lépésétől 2013. június 20-ig nem tett különbséget az állampolgárok között a választójog gyakorlása és annak teljessége szerint: függetlenül attól, hogy az állampolgárnak volt-e magyarországi lakcíme, ha azt kérte, a megfelelő eljárás után lehetősége volt a levélbeli szavazásra. Mindez azonban csupán pár hétig volt hatályos, mert 2013. június 20-án módosították a jogszabályt. Úgy, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek van itthoni bejelentett lakcímük, már nem lehetett fölvenni a levélbeli szavazást lehetővé tévő listára. Ez volt az a momentum, amelytől számítva, az indítványozó szerint sérül az állampolgári jogegyenlőség.

Az Alkotmánybíróság érvelése tipikus példája az extremitásig menő jogpozitivizmusnak, magyarul a jogi szőrszálhasogatásnak. Mivel nyilvánvalóan igazolni kívánták a fennálló választási rendszert, valamilyen indokot kellett találniuk annak legitimálásához. Ami találtak az a következő: valójában nem beszélhetünk homogén csoportról, hiszen a módosított Ve. nem azonos jogokat biztosít az ún. ’külhoni magyaroknak’ illetve a munka miatt külföldön élő honfitársainknak. Az előbbi csoport tagjaitól elveszi a választójog egy szegmensét, mivel ők egyéni képviselőkre nem, hanem csak a pártlistákra szavazhatnak – levélben. A lakcímmel rendelkező, de külföldön dolgozó honfitársaink azonban bírják a választójog teljességét, tehát ők a pártlista mellett az egyéni, lakóhelyük szerinti egyéni képviselőjelöltekre is szavazhatnak – föltéve, ha ehhez Angliából, vagy Buenos Airesből hazautaznak Alsómocsoládra, vagy esetleg fölülnek a vonatra Invernessben és egy 5-6 órás vonatozás után, frissen, üdén leszavaznak a londoni konzulátuson. Az, hogy az előbbi csoport tagjainak állampolgári jogaik érvényesítéséhez elegendő egy pár lejes/dináros/hrivnyás/eurós bélyeget fölnyalniuk a borítékra, az utóbbiaknak pedig még nagyon kedvező esetben is minimum pár órás, rosszabb esetben egész napos és felettébb költséges program a szavazás, az Alkotmánybíróságot nem hatotta meg. A határozat szerint a jelen esetben ez a megkülönböztetés valóban hátrányt okoz a magyarországi lakcímmel rendelkező, a szavazás napján külföldön tartózkodó választópolgárok számára, mert tőlük anyagi áldozatvállalást vár el a törvény, hiszen a választójog gyakorlása érdekében amikor – választásuk szerint – a külképviseletre vagy Magyarországra kell utazniuk a szavazásra. A megkülönböztetésnek azonban van olyan objektív, az Alaptörvényben rögzített szemponton nyugvó tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indoka. Mégpedig az, hogy a magyar lakcímmel rendelkezők kapcsolata a magyar állammal szorosabb, intenzívebb, mint az ún. ’külhoni magyaroké’, amit az is nyilvánvalóvá tesz, hogy bár külföldön élnek, azért az itthoni lakcímüket fönntartják. Az állandó lakóhely a közügyekben való részvétel tekintetében is egy intenzívebb kapcsolatot jelent az állammal. Éppen ezért – érvel briliáns logikával az Alkotmánybíróság – tőlük nagyobb erőfeszítés is elvárható, mint az ún. ’külhoni magyaroktól’. Mivel ők jobban kötődnek Magyarországhoz, az a fair, hogy ők nehezebben és költségesebben élhessenek állampolgári jogaikkal.

Az Alkotmánybíróság hivatkozott a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) a Vámos és Társai kontra Magyarország (48145/14), ügyben meghozott döntésére, ahol a bíróság nem értett egyet a kérelmezővel, aki hasonló jogi érvekkel állította alapjogának sérelmét. Ebben a 2015-ös ügyben az EJEB elfogadta a magyar állam érveit és maga is úgy döntött, hogy a magyar lakcímük megtartásával külföldön élő állampolgárok terhesebb joggyakorlása ésszerű, pusztán technikai rendelkezés, amire a magyar államnak joga van. Ez az érvelés azonban szembe megy az EJEB korábbi joggyakorlatával: az Oran kontra Törökország ügyben (28881/07 és 37920/07) a strasbourgi bíróság ugyanis már elismerte az állam jogos igényét arra, hogy korlátozza a külföldön élő állampolgárok befolyását a választás eredményére. A Vámos-ügyben azonban az érvelés ezzel teljesen ellentétes: lehetővé teszi az államnak, hogy a külföldön lakó állampolgárok egy csoportjának egy eljárási előnyt biztosítson (a postai szavazás lehetőségét), ami a másik oldalról hátrány az országhoz sokkal szorosabban kötődő választópolgárok számára. Mindezek alapján én még nem mondanék le a strasbourgi jogorvoslat lehetőségéről se: az Alkotmánybíróság mostani határozatának ismeretében lehetne érvelni, pl. az Oran-ügyben kialakított európai joggyakorlattal. Ez a meccs tehát még koránt sincs lefutva.

Nem vállalta azonban minden alkotmánybíró ezt a gyalázatos érvelésen alapuló, szörnyűséges határozatot. Mindenek előtt Stumpf István alkotmánybíró nem vállalta. Sőt! Ezzel indította különvéleményét: „Megbicsaklott a jelen ügy eldöntésénél az „In dubio pro libertate” (kétség esetén a szabadság javára) elv érvényesítésére törekvő alkotmánybírósági gyakorlat, amit a testület az elmúlt évben alakított ki és oly ígéretesnek látszó módon következetesen követett is.” Már ez is kemény, de a folytatás méginkább: „Ami a jelen ügy kapcsán ennek az elvnek az érvényesülését illeti, két eset lehetséges. Vagy egy fikarcnyi kételye sem volt senkinek a tekintetben, hogy a Ve. a választójogot érintő indokolatlan különbséget tesz a szavazás napján külföldön tartózkodó választójogosultak között aszerint, hogy magyarországi lakcímmel rendelkeznek-e, s ennélfogva indokolatlanul korlátozza a választójogukat. Vagy felmerültek ugyan ilyen kételyek, de anélkül, hogy sikerült volna azokat teljesen eloszlatni, nem kelt az Alkotmánybíróság a szabadság védelmére.” Ez az utóbbi mondat mindent nyilvánvalóvá tesz. Stumpf egészen világosan kimondja: az Alkotmánybíróság többsége nem teljesíti a feladatát, mert kétség esetén nem a szabadság mellett foglalt állást.

Fontos tudni, hogy – Stumpf mellett – kik azok az alkotmánybírók, akik nem voltak hajlandók asszisztálni ennek a szerecsenmosdató határozatnak a megszületésénél, amit az alkotói, egyszer még nagyon fognak szégyelleni. Lényegében Stumpf álláspontját osztó különvéleményt írt Czine Ágnes és Lévay Miklós, míg Pokol Béla és Szalay Péter alkotmánybírók csatlakoztak Stumpf különvéleményéhez. Ők öten megérteni látszanak, hogy miért ülnek ott, ahol ülnek és érteni látszanak, hogy mit jelent a majdnem kétezer éves római jogi axióma.

A határozatot megszavazó többség azonban inkább a Digestából származó jogelv mai magyar verzióját követi, azt viszont nagyon-nagyon jól. Ha kétséged lenne, hallgass a Fideszre. 

Megoldás? Pro primo először: Strassbourg, de azonnal. Pro primo másodszor: népszavazás a választójogi törvény inkriminált részének eltörlése érdekében.

dr. Szlávnits László

A magyar állam nem különböztetheti meg hátrányosan a külföldön bejegyzett gazdasági társaságok magyarországi fióktelepeit oly módon, hogy bizonyos gazdasági tevékenységek végzését a fióktelepeknek megtiltja és kizárólag a Magyarországon bejegyzett gazdasági társaságok (Kft, Zrt, Bt és Kkt) számára teszi ezt lehetővé. A Bizottság vs. Magyarország ügyben ma kihirdetett ítéletében a legfőbb európai bírói fórum elvi éllel mondta ki: a fióktelepek – az Erzsébet-kártya és a SZÉP-kártya kibocsátásánál alkalmazott – hátrányos megkülönböztetése sérti az ún. szolgáltatási irányelvet, azaz az uniós jogot.

Az eljárást az Európai Bizottság kezdeményezte Magyarország ellen még 2014-ben azért, mert a kormány jogszabálymódosítás útján gyakorlatilag megfosztotta az Unió más tagállamában bejegyzett gazdasági társaságok itthoni fióktelepeit attól a jogtól, hogy Erzsébet-utalványokat állítsanak ki, illetve előírta, hogy SZÉP-kártyát csak magyar bejegyzésű Zrt vagy Kft bocsáthat ki. Sőt, közülük is csak olyan, amelynek minden, legalább 35 ezer lakosú magyar városban van ügyfélszolgálati irodája. Mivel ennek a föltételnek kizárólag egyes magyar pénzintézetek képesek eleget tenni, a szabályozás egyszerűen kizárja a kártyakibocsátói piacról az Unió más tagállamaiban bejegyzett vállalkozásokat. A Bíróság megállapította, hogy az Erzsébet-utalványokkal és a SZÉP-kártyával kapcsolatos magyar jogi szabályozás nem egyeztethető össze a szolgáltatási irányelvvel, mivel a vállalkozások jogi formájára vonatkozó követelmények nem lehetnek a székhely tekintetében hátrányosan megkülönböztető jellegűek. A mai ítélet következtében a vonatkozó hazai jogszabályokat úgy kell módosítani, hogy azok elveszítsék diszkriminatív jellegüket és megfeleljenek az uniós jognak. A magyar kormány már jelezte: tiszteletben tartja az Európai Bíróság ítéletét.

Ezzel az ítéletével az Európai Bíróság újra hitet tett amellett a közösségi jogelv mellett, mely szerint a vállalkozások joga eldönteni, milyen formában gyakorolják a gazdasági tevékenységüket egy adott tagállamban (jog a másodlagos letelepedés szabadságához). A tagállamoknak pedig nincs joguk arra, hogy a fióktelepek gazdasági szerepvállalását megengedhetetlen megszorításokkal korlátozzák.

Újra megerősítést nyert tehát, hogy a másik tagállamban bejegyzett gazdasági társaságok magyarországi fióktelepei a hazai gazdasági élet – Kft-vel, Zrt-vel, Bt-vel és Kkt-vel – teljesen egyenrangú szereplői.

Commission vs Hungary, C-179/14 

Hosszabb ideje készülök már megírni a véleményemet az utóbbi hónapok Magyarországi és európai folyamatairól. Most jött el az ideje, hogy megtegyem.

Az unalomig ismeri mindenki a terrorhullám képeit, a menekültválság eseményeit, az azzal kapcsolatos szomorú és fölháborító képsorokat, a hozzájuk fűzött kommentárokat. Ha még nem felejtettük el teljesen, emlékezhetünk a görög euró-válság fordulataira is. Mivel ezek az események és az általuk kiváltott, nagyon is intenzív érzelmek frissek, semmi értelme ezekre fecsérelni a szót és az időt.

Másról szeretnék beszélni. Arról, hogy Európa – történelme óta sokadszor – válaszút előtt áll. Most már teljesen nyilvánvaló, hogy a kérdés egyszerűen ez: képes-e egyesülni Európa, létrejöhet-e az egyesült európai állam (vagy valami hasonló) – vagy az Unió, lassan, de biztosan széttöredezik önmagukat omnipotens világhatalomnak látó, de a globális világgazdaságban abszolút jelentéktelen nemzetállamokra? Igen, a törésvonal végső soron itt van: akarjuk-e az egyesült európai államot, annak minden szokásos intézményével – parlamenttel, kormánnyal, ügyészséggel, közös katonai erővel, rendvédelemmel, egységes valutával, stb. – vagy sem?

Nem lévén se politológus, se alkotmányjogász, tartózkodok attól, hogy tudományosnak látszó fejtegetésekbe kezdjek a témáról. Egyszerű polgárként azonban van véleményem. Elmondom, az én saját, személyes életemet hogy érinti mindaz, ami éppen most körülöttünk történik. Folytatás →

A magyar kormány szerint: igen. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága szerint: nem.

Röviden így foglalható össze a strasbourgi Bíróságtól érkezett hír.  A FÁBIÁN vs MAGYARORSZÁG ügyben a Bíróság 15.000 euró általány-kártérítést ítélt meg a kérelmezőnek. Fábián úr budapesti kerületi köztisztviselő volt és 2012. júliusában vonult nyugdíjba. Nyugállománya mellett tovább dolgozott és így az illetménye mellett a nyugdíját is kapta. 2013-ban azonban módosították a nyugdíjtörvényt, s erre hivatkozással 2013 júliusától kezdve megszüntették nyugdíjának folyósítását. Az indok: a közszférában foglalkoztatottak nem részesülhetnek “kettős ellátmányban” (azaz köztisztviselői illetményben és nyugdíjban egyidejűleg). Fábián úr nyugdíja megvonását az illetékes magyar hatóságnál kifogásolta, ez azonban nem foglalkozott érdemben az ügyével. Ez után a strasbourgi Bírósághoz fordult és annak megállapítását kérte, hogy (1) a törvénymódosítás miatt megfosztották a törvényesen szerzett jogától és (2) a törvény diszkriminatív, mert hátrányosan megkülönbözteti az egyszerű közszolgákat a parlamenti képviselőktől és állami főtisztviselőktől, de emellett hátrányosan megkülönbözteti a nyugalmazott közszolgákat a magánszférában továbbdolgozó nyugdíjasoktól is, akikre a “kettős ellátmány” tilalma nem vonatkozik.

A magyar állam védekezését a Bíróság elutasította, annak egyetlen érvét se fogadta el. Ellenben helyt adott Fábián úr kérelmének és átalány-kártérítésül 15.000 euró méltányos jóvátételt ítélt meg a számára amellett, hogy ügyvédje költségeire is megítélt 3.000 eurót. Ezt a jóvátételt és ügyvédi honoráriumot a magyar államnak kell megfizetnie Fábián úr részére. Az ítélet ellen helye van föllebbezésnek a Nagykamarához, így az ítélet még nem jogerős. Tudni kell azonban, hogy a Nagykamarához történő föllebbezésnek komoly előfeltételei vannak és ilyen fellebbviteli eljárásra az EJEB gyakorlatában nem túl gyakran szokott sor kerülni.

Most az államon a sor, hogy eldöntse, mit tesz: a saját döntése alapján és MÉLTÁNYOSAN KOMPENZÁLJA AZ ÖSSZES ILYEN HELYZETBEN LÉVŐ KÖZSZOLGÁT, vagy elébe néz a perek százainak-ezreinek. Hiszen a Fábián-ügy precedenst teremtett: azok a magyar nyugdíjas közszolgák, akiket Fábiánhoz hasonlóan fosztottak meg a nyugdíjuktól, jó alappal fordulhatnak a strasbourgi Bírósághoz, méltányos jóvátételt kérve. Figyelemmel arra, hogy a Fábián-ügyben az EJEB nem tekintette lényeges kérdésnek azt, hogy milyen határidőn belül kezdeményezték a strasbourgi eljárást, erre a lépésre minden valószínőség szerint jelenleg is van mód.

Fábián vs Hungary (78117/13)

A kamarai szerződések nagyobb transzparenciájáról

szóló határozati javaslat a BÜK elnöksége részére

Előterjesztő: Szlávnits László, elnökségi tag

2015. április 27.

Tisztelt elnökség,

Javaslom, hogy

1. A BÜK elnöksége által 2015 március 30-án elfogadott, a tárgyban született határozatot az elnökség egészítse ki az alábbi, az 1. pontot követően beillesztendő 2. ponttal:

„ Az így megkötött szerződéseket a kamarai honlap zárt oldalán, az Üvegzseb rovatban, pdf-formátumban és az összes mellékletével együtt, a szerződéskötést követő 5 (öt) munkanapon belül közzé kell tenni. A közzététel a szerződés érvényességi feltétele, mely nélkül a kötelezettségvállalás alapján kifizetést teljesíteni nem szabad. Minden, a Kamara által 2015. május 1. után kötendő szerződésnek tartalmaznia kell egy olyan sztenderd rendelkezést, amely szerint a Kamarával szerződő személy a szerződés fentiek szerinti közzétételéhez kifejezetten hozzájárul.”

1. Az elfogadott határozat jelenlegi 2. pontjának első mondatába az alábbiak szerint illessze be az „és közzétételi” szavakat ennek megfelelően: „3. Ez a tájékoztatási és közzétételi kötelezettség kiterjed valamennyi szerződésre…”

Folytatás →

Az elítélt is emberi lény

Most már papírja is van az államnak arról, ami egy pillanatig se volt kérdéses: a magyar börtönökben elviselhetetlen zsúfoltságban tartják az elítélteket, illetve az előzetesen fogvatartottakat. Tudjuk jól, hogy nagy népszerűségnek örvendenek azok a politikusi szólamok, amelyek fő üzenete ez: „Börtönbe a bűnözőkkel, minél hosszabb időre és rozsdásodjon rájuk még a műanyag bilincs is!” Még ha népszerű is ez a gondolkodásmód, attól még se nem helyes, se nem jogszerű. A bűnelkövetőket tisztességes és törvényes eljárásban el kell ítélni azért, amit tettek, de az elítéltek kínzása nem méltó egy XXI. századi európai demokráciához. És azt se feledjük: egyikünknek sincs 100%-os garanciája arra, hogy – akár egy banális ügyből kifolyólag – nem kerül előzetes letartóztatásba…

Folytatás →

Aki nem kér, annak nem is adatik…

Érdekes és nem is gyakran előforduló határozatot hozott a minap a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság egy magyar vonatkozású ügyben.

A kérelmező gépkocsijának forgalmi engedélyét, még 2006-ban visszavonta a magyar hatóság. A jogerőre emelkedett közigazgatási határozatot az asszony 2006-ban bíróság előtt megtámadta. A bírósági eljárás, ebben a rendkívül komplikált, összetett és bonyolult ügyben már több mint 9 éve folyik, de ítélet még nem született.

Folytatás →